Csak a kora miatt lesz nyugdíjas újságíró

Ő még az a klasszikusnak tekinthető újságíró-riporter, aki hangzavarban is képes magára, a témáira irányítani a figyelmet. Már fiatalon lenyűgözte az írás folyamata, az, ahogy a gondolatok szavakká formálódnak. Megyénk egyik legismertebb médiamunkása lett, aki valahol az egyéniségét is belecsempészte az írásaiba, a közvetítéseibe, miközben mindenre nyitott volt, ami érdekes. A napi munkája mellett pedig olyan kiadványokkal jelentkezett, mint az Érmek és árnyak, az Éles-kanyar, az Akikért tízezrek szurkoltak vagy a Semmit Isten nélkül.

– Gazdag és változatos, hovatovább elismerésre méltó az életutad. Semmit nem kaptál ingyen, amit elértél, amögött sok tanulás és munka van. A munkásságodra gondolva adódik az első kérdés: 18 évesen miként lehetett valakiből újságíró?

– Akkor még sehogy – mondta nevetve Donát Tamás. – Ám előjelei azért voltak. A nagyapám a legendás Orth Györggyel is együtt focizott a magyar ifjúsági válogatottban. A nagybátyám a Bakony Vegyész TC balszélsője volt. Az édesapám pedig hétvégenként végigvitt a városi sporteseményeken, legyen szó futballról, röplabdáról, kosárlabdáról, s persze a leginkább szeretett női kézilabdáról. A sors abban a kegyben részesített, hogy nyolcévesen ott lehettem a hölgykoszorú NB I-be jutásakor, illetve négy év múlva is, mikor az élvonalban aranyérmet nyertek. A kettő között pedig átélhettem az egyetemi csarnokban a férfi kosárlabdázók bajnoki ünneplését, nekik két évig hajtogattam a fémlemezekből készült eredményjelző táblájukat a pálya szélén állva, a bordásfalba kapaszkodva. Ezen történések adták az indíttatást, az élményekkel teli útravalót. Az érettségi előtt jeleztem apámnak, hogy nem megyek történelem–könyvtár szakra tovább tanulni, hanem inkább sportújságíró lennék. A sport közösségi erejének és a kapcsolati tőkének köszönhetően eljutottam a megyei lapkiadó vállalat igazgatójához, Domján Gáborhoz, aki azt mondta: a sportrovatba nem keresnek gyakornokot, tördelőszerkesztő-tanulót ellenben igen, ahonnan majd tovább lehet lépni.

– Ez az újságíráson belül egy külön szakma, aminek az ismerete megannyi előnnyel jár, hiszen az újság esztétikai képét jeleníti meg, igazi alkotómunka.

– Én pedig nagyon nem szerettem csinálni. A munka általában a lapindítással zárult a nyomdában, gyakran éjfélkor. A cél érdekében azonban nem adtam fel, noha sokszor megfordult a fejemben. Ám Dobszay Csaba mesterem és a nyomdász kollégák – akiknek hálás vagyok – „belém verték”, megtanították és szerethetővé tették a szakmát. Ennek később az volt a nagy előnye, hogy a saját cikkeim és könyveim írásakor láttam a megjelenés formáját.

– Minden kezdőnek fontos, hogy valaki egyengesse az útját. Neked ilyen fiatalon ki segített a legtöbbet a szakma elsajátításában?

– Mindenekelőtt a rovatvezetőm, Flaskár István, akit óriási karakternek tartottunk, a munkabírása és a -tempója egyszerűen követhetetlen, utánozhatatlan volt számunkra. A Mi fiatalok rovatban Bölcs Csaba adott pluszfeladatokat, mint ahogy Dallos Zsuzsa, az Egyetemünk újság szerkesztője is rendszeresen biztosított lehetőséget az írásra. Aztán menet közben jött az Építők Lapja, ahol Kovácsné Editke engedett folyamatosan írni, ami egy hihetetlen történet nyitánya is lett. Szinte mindenkitől lehetett valamit tanulni. Főként az esti szerkesztések idején, ahol az utolsó pillanatig lehetett változtatni a lap tartalmán, formáján. A munka nagyfokú figyelmet és fegyelmet követelt, mert ha hibáztál, a nyomdagép megállt. Új nyomólemezt kellett csinálni, ami időbe telt. Az első példány aláírásával vállaltad, hogy minden rendben van. A postakocsik ezután 70-80 ezer példányt vittek megyénk különböző településeire. Időbe telt, amíg annyira megbíztak bennem, hogy esténként ott mertek hagyni lapzártára. Hangsúlyozom, akkortájt épphogy elmúltam húszéves. Mikor ezt megtudta az újonnan érkezett főszerkesztő, Szamos Rudolf, feltette a kérdést: „Ez a gyerek felel naponta a megyei pártbizottság és a megyei tanács lapjáért? Na, ezt már nem. Flaskár, az öcsi holnaptól a sportrovatban dolgozik!”. Így lett igaza Domján Gábornak, aki fél szemmel mindig figyelt rám. A nulláról, a pincéből indulva, apró téglákból összerakva sikerült megalapoznom a televíziónál végigdolgozott majd’ négy évtizedemet is.

– Jól érzem a szavaidból, miszerint a Naplónál eltöltött 13 év meghatározó jelentőséggel bír a pályafutásodban?

– Nekem a megyei napilap jelenti a szakma bölcsőjét. Mindent ott tanultam meg, ami szükséges volt a továbblépéshez. Azt hiszem, ha egy személyi ellentét miatt nem távozom önként a laptól, akkor ma én lennék a Napló legrégibb, első és egyetlen munkahelyes újságírója Gajdos József szerkesztővel és Balla Emőke főszerkesztővel, aki szintén nagyon fiatalon érkezett a szerkesztőségbe, és most már évek óta a Napló elismert vezetője. Egyébiránt a mai napig imádom az újság nyomdafestékillatát: felidéz, emlékeztet sok mindenre.

– Ezután a Rege újság következett, egy kihívásokkal teli újabb mérföldkő, amit a Naplótól kilépett kollégáiddal alapítottatok…

– Izgalmas időszak volt az, ami sajnos nem tartott sokáig. Charlie dalát idézve: „Utazás az ismeretlenbe”. Egy évvel voltunk a rendszerváltás előtt, és vettük a bátorságot otthagyni a biztosat a bizonytalanért. Az első félmillió forintot én szereztem a kiadó gazdasági társaságnak, de a többiek is hoztak a kapcsolatrendszerükből tőkét. Minimális pénzzel laptulajdonosok is lettünk. A mai napig büszkék vagyunk rá, hogy több mint egy évig létezett a független megyei hetilap.

– A Veszprém Televízió már más kvalitásokat, tudást és felkészültséget is igényelt, a szakmán belül ismét egy új feladat. Alapító tagnak számítasz – mint az összes városi hetilapnál –, lévén, már az első adásnál is ott voltál.

– A televízió idén 37 éves, ebből 34-et tölthettem ott főállásban. Szinte minden területét végigjártam. Időnként Somody Zsuzsát szekálom azzal, hogy egyszer szeretnék mesét olvasni a gyerekeknek a Kukkantó című műsorban, ám nem engedi. Voltam hírszerkesztő, hírolvasó, készítettem közel ezer sporthíradót, közvetítettem legalább ennyi élvonalbeli kézilabda-, futball-, röplabda-, futsal- és kosárlabda-mérkőzést. A kiváló kollégáimnak köszönhetően a kulturális magazinokba is készíthettem könnyűzenei blokkokat. A televíziózásra igazi csapatmunkaként tekintettem.

– A neved elsősorban a sporttal forrt össze, pedig sokáig voltál közéleti műsorok felelős szerkesztője is…

– Köszönhetően Andrássy Antalnak, aki a Regétől áthívott a tévéhez sportszerkesztőnek, majd kisvártatva közölte: csak akkor tud megtartani, ha a politikai műsorok szerkesztésébe és műsorvezetésébe is bekapcsolódom. Kezdhettem megint mindent elölről. A politika ugyanis nehéz terep, de megtanultam ezt is. Így köztársasági elnökökkel, miniszterelnökökkel, pártelnökökkel, polgármesterekkel, színészekkel, orvosprofesszorokkal, a hazai könnyűzenei élet reprezentánsaival is készíthettem interjút vagy stúdióbeszélgetést. De összeraktam mintegy száz önkormányzati összefoglalót is. Itt születtem, tősgyökeres, lokálpatrióta veszprémiként öröm volt ezt az utat végigjárni. Szerintem nem maradtam le semmiről. Amit egy vidéki város médiamunkásaként elérhettem, azt meg is valósítottam. Nincs hiányérzetem, de azért ma már sok mindenben másként döntenék. Viszont nem lehet mindent folyamatosan, ugyanabban a feszített tempóban a végtelenségig csinálni, tudni kell a lantot is letenni. Visszafogottabban, kevesebbet, lassabban, mást, máshogyan – így talán folytatható a történet. Mert az igazi újságíró csak a kora miatt lesz nyugdíjas.

– Csak nem szándékosan felejtetted el megemlíteni az Építőket?

– Inkább célzatosan hagytam a végére. Az első labdapattintásuktól a közelükben lehettem, egészen 39 évig. Több mint másfél évtizedig voltam a sajtósuk, a napi munkám mellett megírt 17 könyvemből nyolc róluk szól. A 25 év aranyban című klubtörténelmi kiadványból egyetemi diplomamunkák is íródtak. A csapatokkal beutazhattam a fél kontinenst, megismerhettem más kultúrákat, amikből sokat tanultam. Három filmet is készíthettem róluk. Az első bajnokcsapat tagjaitól most kaptam meghívót a közelgő, tervezett összejövetelükre. Az Építők az igazi elismerése a munkámnak. Ezt a fejezetet Hajnal Csaba bizalmának is köszönhetem. Hogy a csodálatos évtizedekért mit adhatok vissza nekik cserébe? A Veszprémi Értéktárba kezdeményeztem a város kézilabdasportjának felvételét.