Bárdos András könyvet ír és nem hiányzik neki a televíziózás

- Sok interjút ad mostanában.

- Nem számoltam pontosan, száz fölött van.

- Milyen érzés az, amikor nem ön kérdez, hanem önt kérdezik?

- Hozzászoktam már ehhez az elmúlt huszonvalahány évben, de most az a jó, hogy arról kérdeznek, amiről szívesen beszélek.

- Azt mondta az imént, szereti Veszprémet.

- Szeretem a város hangulatát, a várat, a Veszprémi Ünnepi Játékokat, kevés ilyen élhető hely van az országban, mint Veszprém.

- Mielőtt Veszprémbe indult, hogyan kezdődött a napja?

- Úgy, mint minden nap, mint minden reggel. Attól függ, hány gyerek van nálunk, kettő vagy négy, ha négy, négyet kell négy helyre vinni, bölcsődébe, óvodába, iskolába, karateversenyre, futóversenyre, táncbemutatóra, drámafesztiválra.

- Mostanában teszi ezt, hogy kicsit szabadabb?

- Nem, ez mindig így volt.

- Össze tudja egyeztetni a családot és a munkáját?

- Két elfoglaltságom van: dolgozom és a gyerekeimet szállítom.

- Az első házasságából született nagyok és a második házasságából született kicsik jól kijönnek egymással?

- A két nagy az idol, a két kicsi felnéz rájuk, mindent úgy akar csinálni, ahogy ők, de ez így természetes.

- Kérdezhetem arról, hogy...?

- Bármiről. Csak aktuális politikáról ne, de bármiről!

- Beszéljünk a könyvről, amit két éve kezdett írni. Miért? Honnan az ötlet?

-  Nem az irodalom oldaláról közelítettem, hanem a helyzet oldaláról. Akkor még sertésinfluenzáról nem hallottunk, de madárinfluenzáról már igen; azon gondolkoztam, hogy egy olyan ország, amelynek a védekezési állapota ennyire leromlott, mint Magyarországnak az elmúlt évtizedekben, vajon meg tudja-e magát védeni, ha nagy baj, krízis van. Például, ha összeáll ellene a kisantant, ha megtámadja egy vírus, ha olyan árvíz van, mint még soha, most erre látunk példát. Mit tesz ilyenkor az ország, az emberek? Segítenek-e egymásnak, kimentik-e egymást a házakból vagy egymás torkának ugranak? Nagy kérdés, nem tudom rá a választ, de leírtam erről egy víziót.

- Azt mondja, aktuálpolitikáról ne beszéljünk, de krimije is az ország aktuális helyzetét tükrözi.

- Remélem, hogy tükrözi, de azt nem gondolom, hogy az ország helyzetét az aktuális politika határozza meg. A politikát határozza meg az ország aktuális helyzete. Nem hiszem, hogy a politikusoknak olyan nagy befolyásuk van egy országra, inkább alkalmazkodnak egy országhoz, azon próbálnak vagy nem próbálnak javítani.

- Ilyen leromlott állapotban van az ország?

- Az a rémálmom, hogy annyira kiveszett az országból a bizalom, hogy a minimális szinten sem tudnánk összefogni.

- Akkor sem, ha jön egy ilyen katasztrófa, mint most az árvíz?

- Ön mit gondol?

- Én szeretnék hinni a jóban.

- Én is szeretnék a jóban hinni. Négy gyerek apjaként abban reménykedem, hogy nem ilyen országban fogunk élni, nem ilyen országot hagyunk a gyerekekre.

- Könyvében keményen fogalmaz az orvosokról.

- Nagyon haragszanak rám az orvosok, folyamatosan kényelmetlen helyzetekbe kerülök. Az orvosok között van nagyon sok tisztességes ember, aki a saját kollégái ellen is felveszi a harcot, de az egészségügy a végtelenségig lezüllött. Ha valaki bekerül egy kórházba, ha nem képes pénzelni az orvosokat, ápolónőket, az egész rendszert, nem képes magát fenntartani, valamilyen félelmet ébreszteni, akkor nagy baj van. Természetesen nem mindenhol és nem mindenkire jellemző ez, én is rábízom a gyerekeimet orvosokra, akik megbízhatók és értik a szakmájukat.

- Az orvosokon kívül másokról is ilyen rossz a véleménye? Például rólunk, újságírókról? A kötetben van egy médiaszál is.

- Semmivel nem jobb a véleményem a magyar médiáról. A magyar újságírás színvonaláról egy árnyalattal jobb, de a magyar televíziózás állapotát semmivel sem látom jobbnak, mint a magyar egészségügyét. Tapasztalatom szerint - mondhatom bátran, hiszen részese voltam, sőt, alakítója is - a magyar televíziózás nem oda jutott, ahová indult, nem is tölti be azt a funkciót, amit kellene.

- Mi ennek az oka? Ön része volt, meghatározó alakja a magyar televíziózásnak, formálhatta volna.

- Volt részem és vállalom is a felelősséget. Én a magyar kereskedelmi televíziózásban egy nem azt mondom, hogy fejezet, de sor vagyok. A magyar kereskedelmi hírtelevíziózás részese és alakítója voltam, és nem vagyok rá büszke.

- Ezt így, utólag mondja vagy akkor is érezte, amikor részese volt? 

- Utólag mondom, miközben csináltam, nem éreztem ennyire rossznak a szerepemet. Az 1990 utáni magyar politikai újságírásban is van egy sor, ami nekem szentelhető: ezer dolgot csináltam, miniszterelnöki vitákat vezettem, tucatnyi választási műsort szerkesztettem és vezettem, de ahová a magyar politikai hírtelevíziózás jutott,  abban semmi dicsőség nincs a számomra.

- A miniszterelnöki vitát említette. Mit tart eredménynek és mit kudarcnak a pályáján?

- A magyar politikai újságírás igazából nem tudott független, gondolkodó, felnőtt műfajjá vagy iparággá válni. Ez kínos. Ciki. Amire büszke vagyok, hogy én magam olyan műsorokat készítettem, melyek mindig a legnépszerűbbek voltak. Ez mindenképpen siker és rengeteg munka. Nem emlékszem olyan esetre, hogy ne hittem volna igaznak azt, amit kimondtam.

- Az interjúk, amiket készített, saját vagy egy csapat munkái voltak?

- Én egy nagy csapatépítő vagyok, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is rengeteg fiatalembert ismerek meg, mindig szerettem magam körül okos fiatalembereket tudni. Minden interjúra négy-hat, nyolc emberrel készültem, akár órákon, napokon át.

- Tavaly ősszel közös megegyezéssel szerződést bontottak a tv2-vel. Egyik pillanatról a másikra.

- Ez a közönség számára volt meglepő vagy váratlan, számunkra nem, és a tv2 számára sem, ez egy hosszú ideje érő folyamat volt. Nemhiába kezdtem el annyi mindent másfél évvel korábban, mint ahogy ez a szakítás megtörtént.

- A Színház- és Filmművészeti Egyetemen már korábban is tanított.

- Két éve vagyok rektorhelyettes, két éve írom a könyvet, két éve dolgozom egy teljesen új kommunikációs tréning szisztémán egy neves céggel. Volt előzménye a szakításnak, minden résztvevő tudta, hogy előbb-utóbb változás lesz.

- Azt nyilatkozta, nem hiányzik a televíziózás.

- Ez az igazság. Lehet, hogy jobban hangzana, ha azt mondanám, hogy hiányzik, de nem, magamat is meglepem ezzel. Életemben többször szálltam már ki vagy szállítottak ki a televíziózásból, mindig kutyául fájt és hiányzott. Azt gondoltam, most is így lesz, de nem.

- Nem is tervezi, hogy televíziózzon?

- Klasszikus televíziózást nem tervezek.

- Könyvet viszont tervez. Egy szerelmes regényt.

- Már el is kezdtem írni. A nagy szerelmes szenvedély hiányzik a legjobban az életünkből. Alig ismerek olyan embert, akiről azt gondolnám, az ő életében a legfontosabb a szerelem.

- És az ön életében?

- Az én életemben a szerelem a legfontosabb.

Az '50-es, '60-as években az Egyesült Államokban az újságírás, a televíziózás fontos dolog volt, az újságírók úgy érezték, befolyásolják a politikát, a társadalmat, a történelmet. De az elmúlt egy-két évtizedben az Egyesült Államokban és Európában is rájöttek arra, hogy ez nem így van, az újságírás nem tudja befolyásolni sem a társadalmat, sem a politikát, még kevésbé a történelmet.

Ezek a folyamatok Magyarországon az elmúlt néhány évben zajlottak le. Rá kellett jönnünk, hogy a szerepünk, hatalmunk sokkal kisebb, mint hittük. Lényegében semmi hatást nem gyakorolunk a társadalomra. Ezt felismerték a kollégáink, a magyar politikai újságírás elvesztette az erejét, szépségét, bátorságát.