Rózsaszín flamingók

Szelíd iróniával szemléli a világot és önmagát, kiderül ez abból a rövid interjúból is, amire időt szakított a szabadkai Kosztolányi Színház előadása előtti percekben. Véget nem érő meséiben eltűnik a határ köznapi és szürreális között. Merthogy a valóság túl van a tényeken és a tények innen vannak a valóságon.

- Burleszk történetein jól szórakozott a hallgatóság az irodalmi teadélutánon, hogy az ön kifejezésével éljek. De mondott komoly dolgokat is, például, hogy "nem tudom, mi vagyok, azt hogy szerbiai kisebbségi író, azt én már nem tudom mondani" Hogy érti ezt?

- Ne kezdjen politizálni, Gabika! (nevet)
 
- Ön mondta. Ha nem szerbiai, akkor ex-jugoszláv, vajdasági, vagy csak magyar író?

- Nem tudom, én gyártom ezeket a neveket, voltak ilyen címkéim, hogy kisebbségi író, jugoszláv író, vajdasági, jugoszláviai magyar. Most ezek használata egy kicsit leállt. Tétovázok. Ki kell találnom. Mindenesetre az ex-jugoszláv kis államokat járva próbálok új alapon új kapcsolatokat, új viszonyt kialakítani. Ebből pár dolgot meg is írtam. Van egy új versem Montenegro alkotmánya címmel. Úgy kezdődik, hogy "Montenegro je likovni problem". Azaz Montenegro nekem képzőművészeti téma. Hogy ne a "csojsztvo és junastvo", ne a hősiesség és vitézség legyen az alapja az új alkotmányuknak, hanem a képzőművészet. Lubarda meg Dado Gyurity, Milunovity és például Marina Abramovity, a világ egyik legismertebb performansz művésze, aki a tavalyi életmű-kiállításán, a New York-i Modern Művészetek Múzeumában maga is kiállítási tárgy volt, egy asztalnál ült vörös ruhában. Rezzenéstelen arccal nézte a vele szemben helyet foglalókat napi hét órán keresztül, sok napon át.

De voltam Ljubljanában is, ott is kérdezgettek, ki küldött, melyik ország, melyik könyvkiadó, milyen egyesület? Honnan jöttem, hol élek? Tapogattak. Nem értették, mikor mondtam, hogy szeretem, mindig is szerettem Szlovéniát. Amikor elkezdtem mesélni, hogy mijáratban vagyok, akkor előbb megijedtek, aztán meg nevettek. Mondtam, hogy egy koponyát keresek. Láttam valamikor egy szlovéniai kiállításon, Újvidéken egy kis női koponyát, arannyal volt összevarrva, erről írtam a Forró arany című versemet, aminek nagy sikere lett. A francia kötetemnek ez a címadó verse. Elképzeltem, hogy ennek a szlovén nőnek betört a koponyája és arannyal hegesztették, közben jajgatva énekelt. Amikor most legutóbb Ljubljanában jártam, elkezdtem keresni a múzeumokban ezt a koponyát és nem találtam. Egy költőnő barátnőm segített, már az egész város ettől zsongott mire egy régész meg tudta mondani, melyik múzeum pincéjében van és hogy nem jól tudtam, nem arannyal hegesztették, hanem arannyal szőtt takaró volt a fején és azok az aranyszálak behúzódtak. És nem szlovén volt, hanem avar uralkodónő.

- Milyen volt a fogadtatása a Költő disznózsírból című interjú kötetének, amin mint mondta, azért dolgozott teljes erőbevetéssel, hogy dokumentálja azt a világot amiben élt, amiben éltünk?

- Nem csak azért, hogy dokumentáljam, hanem hogy egy teljes beszéd kialakuljon róla.

- Mit kifogásoltak?

- Mindenki a saját szerepét pontosította. Volt amikor komolyan megijedtem. A könyvhetet kellett megnyitnom Pesten, elég ideges voltam, őrült nagy tömeg volt a Szent István téren, valamelyik sátornál leragadtam, jöttek értem, hogy a tűzoltózenekar már fél órája játszik, mert engem nem találnak. Siettem fel a színpadra, mikor valaki a tömegben - báng - elkapta a karomat. Egy idősebb hölgy. "Maga Tolnai Ottó? Bepereljük magát." Kiderült, hogy Pilák Pinci, a nagy arisztokrata család sarjának említése miatt haragudott meg rám. Furcsa nő volt, lovakkal foglalkozott, az államosított birtokon is meghagyták. Hosszú történetek ezek.

- Akkor ugorjunk, mert megszólalt az előadás kezdetét jelző gong. A délszláv háború szétrobbantotta a régi közösségeket, az írók, művészek közül is sokan világgá mentek. Ön szerint hol írják most a vajdasági magyar irodalmat?

- Biztos tragikus helyzet az, hogy el kell hagynod a szülőhelyedet, de aztán az az állapot, hogy így szét van húzva a dolog, az nekem tetszik. Átrendeződik a vajdasági irodalom, új valami keletkezik. Azok, akik eljöttek, nagyon intenzíven élik meg az otthoni dolgokat és állandóan reflektálnak rá, műveikben állandóan dolgozik az otthoni anyag. Így talán megszűnt ezzel kisebbséginek lenni a a kisebbségi irodalom, amit én mindig is szerettem volna elérni. Ezzel szélesebb terepet fog be egészen Svédországig. Most otthon is föléledt, jó az Új Symposion, itt az Ex Symposion. Egyszer majd hátha összeszerelődik.