Hétvége

2013.04.18. 10:20

Nekem külföldön van az otthonom

Miközben egyre több magyar fiatal keresi a boldogulást külföldön, elvétve arra is akad példa, hogy valakit vissza húzzon a szíve. Végh Gyula is hasonlót érzett, amikor hazatelepült feleségével.

Tóth B. Zsuzsa

A férfi halála után azonban özvegye, Irén már visszavágyik a távoli Ausztráliába. A szép csabrendeki családi házban kutyájával él a háziasszony, Irén. Határozottan kéri, nehogy nénizzem, vagy Irénkézzem, ő egyszerűen csak Irén. Ahogy a távoli földrészen is hívták annyian. Többen, mint itt, Magyarországon.

- A férjemmel 1965-ben települtünk ki. Itthon egy közértet vezettem, korábban meg a vasúti éttermet béreltük évekig Eisenstadtban. Jól beszéltem angolul, németül, olaszul. Mindkettőnknek szakács volt a szakmánk, de a férjem mentős sofőrként dolgozott. A nagybátyja élt kint, aztán meg már mi is ott maradtunk. Eleinte epertermesztéssel foglalkoztunk - mutatja Irén a régi fényképeket hektárnyi fóliázott eper földekről.

Gyönyörű házuk volt ott is. Hatalmas, inkább park, mint kert, virágzó rhododendronokkal, óriási banánfákkal, papaya bokrokkal. Más képek a csodálatos tengerpartól, a vidékről árulkodnak. Gyerekekről készült fotókat is mutat Irén, de azok mindegyikén rokon babák mosolyognak. Nem született sajátjuk. Barátnője gyermekét azonban szinte ő nevelte fel, a lány ma is anyjaként szereti Irént.

Végh Gyuláné, Irén azt mondja, nem tudja már megszokni Magyarországot, visszavágyik Ausztráliába (Fotó: Tóth B. Zsuzsa)


Az asszony egyik régi képe még 25 éves korában készült, olyan szép rajta, mint a hollywoodi filmsztárok a hetvenes években. A fotó díjat nyert egy versenyen. A házaspár később több éttermet, köztük egy kétszáz főt befogadó csárdát nyitott, a Hungarian Restaurantban magyaros ételeket is főztek. Sok hazai művész, színész ebédelt náluk, a képek például Bilicsi Tivadar látogatásáról árulkodnak. - Ma is nagyon hiányzik az étterem, meg egyáltalán, az ottani élet. Annyira más arra felé minden, mint Magyarországon! Jól éltünk Adelaide-ben. Az ottani magyarok, de más nációk jellemzője is az összetartás.

Csakhogy a férjem egy idő után hazavágyott, és bár nekem soha nem volt honvágyam, döntöttünk és hazatelepültünk. Bár a férjem pesti volt, én meg érdi, mégsem akartunk már Budapesten élni, inkább vidéken kerestünk házat. Így kerültünk Csabrendekre. Felújítottuk ezt a házat, kétszáz gyümölcsfát ültettünk. Barack, szilva, cseresznye, most segítséggel gondozom a kertet. De munkást nehéz találni, lusták az emberek. Inkább csak pénzt akarnak, dolgozni nem.

Nézze azt a kiszáradt tuját! Elvinné valaki tüzelőnek, ha ki is vágnám. Mert még arra sem képes - mondja felháborodva az asszony. Aztán hozzáteszi, hogy Ausztráliában mindenki szeret dolgozni. Különben Csabrendeket kedves falunak tartja, dicséri az ellátást is. A szomszédokkal jó kapcsolatot ápoltak és ez ma sincs másként. - De amint Magyarországra költöztünk, már éreztük, hogy itt valami megváltozott. Visszamentünk volna inkább. Csakhogy a férjem közben beteg lett, a tüdőrák nagyon gyors lefolyású volt.

Mire utaztunk volna, az orvosok már nem engedték. Tíz éve halt meg. Azóta nem tudok nyugodni, nem is értem már, minek kellett nekünk hazajönnünk! Nem tudom megszokni a magyar mentalitást. Itt semmi sem úgy megy, ahogy kellene. Az emberek irigyek, nem kedvesek, nem őszinték a magyarok. Nem tudok barátságot kötni senkivel. A hatvanas években jobb volt a helyzet - sóhajt az asszony. Közben újabb fényképalbumot lapozunk, a csárdáról készült képek vidámságról árulkodnak, de Irén szeme most könnyekkel telik meg. Egyiptomi pincér, olasz énekes, lengyel zenész dolgozott náluk, sőt, volt cigányzene is. Sok rokon, barát vette körül őket, ma telefonon tartja velük a kapcsolatot. Hívják vissza, ő pedig mostanra szánta el magát, hogy menjen. Árulja a szép nagy családi házat, azt mondja, amint eladja már utazik is Ausztráliába.  


Ezek is érdekelhetik