Újabb programozott fikciók

Ezekről a fényképfelvételeket felhasználó, de kevert műfajúnak tekinthető munkákról érdemes elsőként elmondani, hogy minimalisták, erősen kötődnek egy-egy helyszínhez, s a teoretikus megfontolások jól érzékelhetőek bennük. A Programozott fikciók nem áll tíznél több alkotásból, és kettő centruma van.Négy képen egyetlen várpalotai tömbház a központi motívum. Ezt a kaptárszerű építményt alaposan ismerik az európai emberek, magunk is éltünk vagy élünk ilyenben.

A városi élet helyszíne, amelyben emeletről emeletre lakások sorjáznak, s bennük igényüket ökonomikusan kielégítő családok tengnek-lengnek, kis lángú események lobbannak el. A blokkház azonosítható világkép képviselője, amely azt állítja, hogy ennyi, és nem több a személyes élettér, ennyi az, amely a redukált élethez elég. Minimalista módon készült e háztípus, s oly funkcionálisan, mint egy hangyaboly.

Kovács Endre egy avítt, ugyanakkor belakott épületet választott magának 2009-ben: mégis található benne sok-sok egyedi vonás. Ezt a felvett házat utóbb, a mű létrehozásának folyamatában egyenes vonalakkal megnyesi, tökéletes geometriai formává, téglalappá alakítja. A képnek ott lehetne a helye a konstruktivista gyűjteményekben, példájaként annak, hogy a tisztán látás érdekében hogyan történik az egyszerűsítéssel egyidejű lényegkiemelés.A lépcsőház ablakai lefüggönyözöttek, mintha azok mögött is szobák rejtőznének.

Az ajtók nyilván az épület túlsó oldalán nyílnak, a néző oldaláról nincs bejárat. Az ablakok díszítményeit – virágokat, textileket, tárgyakat – a hozzájuk tartozó, rejtve maradó családok saját jellemzőinek tételezzük. A ház előtt kötélre teregetett, száradó ruhákat lenget a szél. Emberek sehol – de a létezésükre, a jelenlétükre számos jel mutat. Sivár-e ez az épület, vagy sem?

Négy képen egyetlen várpalotai tömbház a központi motívum, amelyben emeletről emeletre lakások sorjáznak (Fotó: Kovács Endre)

Kovács lehántotta a házról a hozzá tartozó környezetet, s egy valószínűtlenül türkizzöld mezőbe, két liláskék, foltszerű fa közébe helyezte át. Ilyen színű édent képzelt el Kurosawa szeméttelepen lakó számkivetett hőse a Dodeskaden című filmben. Ilyen vigasztalan paradicsomot idéz meg Weöres Sándor abban az egysoros versében, amelynek a címe: Mennyekbe vágtató prolibusz. Weöres és Szántó Tibor képén a lap terében, a tejút csillagai között, ott is a magasban, egy falanxterszerű Ikarus, az ötvenes évek tömegközlekedési járműve lebeg.

Kovács Endre a Várpalotán föllelt épületet az új környezettel átformázza. De azzal is ezt teszi, hogy a lefényképezett házát téglalapként határolja el. Ezt strukturalista megformázottságot ki is hangsúlyozza: a motívum alakzatával megegyezik a bekeretezett mű alakja. S ezzel itt áll előttünk egy metafizikus alkotás (vö. a depressziós René Magritte-tal), olyasmi, amelyet a fantasztikumot és a szürrealitást elfogadó konceptualisták is kedvelnek. Kovács e művet kiindulásnak tekinti, s három fázisban tovább építi. Új látványok révén további értelmeket teremt számára. Mondhatni lábjegyzeteli.

Az egyikben a házat megfosztja a nyílásaitól, helyükön lukakat vág. S a fal olyanná válik, mint a katonai gyakorlóterepen, vagy a tűzoltók gyakorlóhelyén azok az építmények, amelyeket meg kell mászni, amelyeken át kell kapaszkodni, hogy jártasságot szerezzünk az idegen helyek elfoglalásában, használatában. És olyanná is, mint a falon lógó fehér vásznak kiállítótere.

A másik képen a fal anyagszerűsége tűnik el, s fehér felület jelenik meg a helyén. Ez a vakítóan fehér, túlvilágiasan sugárzó tér még őrzi a nyílászárókat. A harmadik változat, úgy tűnik, nagyon távol esett az eredetitől, de a kép megvizsgálása után rá kell ébrednünk, hogy a tükörképe annak. A mennyboltba befalazott ablakok máris olyanok, mintha a végleteket egyetlen kifejezésben összekapcsolni képes Weörest olvasnánk és látnánk. Mintha azt olvasnánk: Ismeretlen önmagáid. 

A várpalotai ház égboltkékje visszaköszön a másik képcsoporton. Annak kiinduló felvétele egyik viskayai-öbölben, 1992-ben készült, az egykor navarrai vagy angliai, most francia nyaralóhelyen. Tengerparti fürdőzők kóborolnak az apályban víz nélkül maradt homokpadokon. Ezeket a fürdővíztől megfosztott strandolókat Kovács Endre egy számítógépes program segítségével megfosztotta az eredeti, amúgy önmagában is ellentmondásos és misztikus környezettől, s képsorozat állandó elemeivé emelte.

Áthelyezi őket az egydolláros irdatlan léptékben felnagyított profilképének részletére, hogy olybá tűnjék a létrejött montázsalkotás, mintha a Heptameron szerzőjének, Navarrai Margit trónjának reneszánsz kárpitrészlete lenne; beilleszti a bárányfelhős ég vékony, fehér, önárnyék nélküli cirrocumulusai közé; a régmúlt levegőjét megőrző, csomagolóanyagnak használt buborékfóliáról készített tündöklő ezüst fotóba, illetve a nem tradicionális síkon értelmezhető jelekért rajongó Cy Twombly-alkotást idéző karcos felületre.Kurosawa, Weöres, Navarrai Margit, Magritte, Twombly – és a névsor, nyitott, részben vagy tovább bővítve akár hozzá is illeszthető a nézői tekintethez, amikor e képvilághoz férkőzik.

Kovács Endre művei, bár ízig-vérig vizuális munkák, nem kizárólag a szeme használatának eredményei. Műveltségélmények, szellemi hagyományok, képzőművészeti gyakorlatok lebegő hálójával ragadja meg motívumait. Kiállításának a címét – Programozott fikciók – Kovács Endre, tudható, kölcsönözte. Mégpedig a fotográfia filozófiájával elmélyülten foglalkozó Vilém Flussertől vette át, hangsúlyozva ezzel azt a módot, amellyel munkáit ajánlott megközelíteni. A képek látásának elmélete, többek között az, hogy ugyanazt a képet a nézője a maga műveltségének és művészi jártasságának foglyaként láthatja csupán, Kovács Endrét továbbra is izgatja, s ezt tanúsítja a most nézhetővé tett, a szakrális környezetben új értelmet is elnyerő kollekció.