Máig nincs magyarázat a Balaton eddigi legnagyobb személyhajó-balesetére

A Nők a Balatonért Egyesület munkájának köszönhetően az utóbbi 15 évben nyilvánosságra hozott visszaemlékezések, dokumentumok kicsit javítottak a helyzeten. De még mindig várat magára egy komoly kutatás, ami az elérhető dokumentumok és a még élő szemtanúk emlékei alapján megpróbálja pontosan tisztázni a tragédia okait, lefolyását.

Mi azokat szólaltattuk meg, akik a hajó utasaként, a mentésben közreműködőként vagy arra járóként tanúi voltak a tragikus eseménynek. Erre a szerencsétlenség hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett múlt heti megemlékezés adott lehetőséget.

Amit biztosan tudunk, hogy 1954. május 30-án, vasárnap 11:45 órakor a Pajtás gőzhajó a balatonfüredi móló keleti oldaláról Tihanyba indult. Mivel orrával a Tagore sétány felé volt, elindult a part felé, és egyszerre jobbra kezdett fordulni, hogy egy majdnem teljes fordulat után megcélozza a tihanyi kikötőt. Néhány billegés után a hajó a part felé néző bal oldalára borult. Az alsó fedélzet szinte teljesen a víz alá került, a bent rekedt utasok egy része ott vesztet-te életét. Másokat a feldőlő hajó temetett maga alá, de többen lehettek olyanok is, akik a vízben elmerülve megfulladtak.

A szekszárdi Garay gimnázium harmadikos diákjai is a Pajtással utaztak egy egyhetes balatoni kirándulás részeként. Két lány és egy fiú vesztette közülük életét a balesetben. A ma 76- 77 éves diáktársak közül Vincze Áron, Jindra Rózsa, Doszpod András és Farkas Dénes eljött az emlékezésre, amiről az interneten olvastak.

- Rettenetes volt átélni az egészet. Mi talán azért maradhattunk életben, mert a felső fedélzeten voltunk, így nem merültünk el a kabinnal. Felmásztunk a hajó vízből kiálló fenekére, Doszpod Andrással onnan vitt ki bennünket a partra az első kis vitorlás, ami a versenyről jött. Csak arra emlékszem, hogy 33-as szám volt a vitorláján - mesélte Farkas Dénes.

Azt mondja, azóta életében csak egyszer ült hajón Visegrádtól Pestig, mert nem tudott mást csinálni egy kiránduláson. De akkor is csak
úgy tudta legyőzni a félelmét, hogy végig a mentőkarika mellett volt.

Balatonfüred, 1954. május 30. Az éppen elkezdődött vitorlásverseny indulói is segítik a Pajtás hajóban rekedtek mentését. A ma ismert adatok szerint 22 utas és egy matróz vesztette életét. A sebesültek száma meghaladta az ötvenet (MTI Fotó: Bojár Sándor)

Az akkor hatéves füredi óvodást, Szoboszlay Máriát az édesapja vitte el a Pajtással kirándulni, hogy ne csak bátyjának, Ferencnek legyen meg ez a gyereknapi ajándék az iskolai hajókirándulással.

- Amikor elkezdett billegni a hajó, édesapám engem kidobott a vízből a móló felé, hogy maga alá ne temessen. Ő is próbált utánam úszni, de a fuldoklók lehúzták, még a ruháját is letépték. Én közben a vízben kalimpálva lebegni próbáltam vízen. Mikor végre utolért, már annyira kimerült, hogy elmerültünk. Egy vitorlás mentett ki bennünket. Édesapámat lefektették a parton, engem meg bevittek a Vitorlásba átöltözni - mesélte Mária néni, aki nem fél a víztől, még a nyáron újra hajózott, és később rendesen megtanult az apukájától úszni is.

A megmentőjük akár Halmos Lajos is lehetett, aki akkor 21 évesen a szezonnyitó vitorlásversenyen vett részt egy kalózzal.

- A nagyobb hajók már elindultak, mi a mólótól távol vártuk a rajtlövést. Hatalmas zajra lettünk figyelmesek, és a versenybíró, Dolesch Iván a réztölcsérén át üvöltött, hogy felborult egy hajó, menjünk menteni. Szél igazán nem volt, leeresztettük a vásznat, és lapáttal meg a víz kimerésére szolgáló mericskével eveztünk, hogy mielőbb odaérjünk.

Azt mondja, talán öt perc is kellett, míg a felborult hajótestre mászó, vagy körben abba kapaszkodó embereket elérték.

- Borzalmas kiabálás, jajgatás, sikoltozás fogadott bennünket. Aki a közelünkben volt, mindenki be akart mászni a vitorlásba. Attól lehetett tartani, hogy mi is elsüllyedünk. Köteleket dobtunk ki, hogy abba kapaszkodjanak, meg azt kértük, hogy maradjanak a vízben, úgy fogják csak a hajó oldalát. Nagyon nehezen tudtuk megértetni magunkat, mert pánikban volt mindenki. Talán 4- 5 embert tudtunk egyszerre kivinni a móló oldalához, ahonnan a partvédőmű kövein álló sétálók segítették ki őket. Háromszor fordulhattunk, mire a többi vitorlással és más segítőkkel együtt mindenkit kivittünk.

Máig nem egyértelmű, hogy mennyi volt az áldozat.

A szekszárdi diákok közül Jindra Rózsa az egyik tanárral részt vett a halott társaik azonosításában.

- Sokkal többen voltak huszonháromnál. Talán úgy lehetett kevesebbet mondani, hogy több helyre vitték a holttesteket, így több anyakönyvbe kerültek be.

Az osztálytársak szerint a hajón nagyon sok katona utazott, azokról sem tudni semmit, pedig biztosan sokan meghaltak közülük. Talán elvitték őket - gondolják.

Az akkor kilencéves füredi Kugler Gábor a többi helyi iskolással a Beloiannisszal kirándult. A móló végén már akkor 12 holttestet láttak vendéglői abroszokkal letakarva. Azt mondja, másnap három teherautóval hoztak egymásba rakott koporsókat.

A füredi halotti anyakönyvbe a ma 93 éves Takács Józsefné írta be az elhunytakat a rendőröktől kapott orvosi papírok alapján. Fia, Takács Miklós azt mondja, hogy édesanyja szerint itt biztosan nem rögzítettek többet. Ha valaki esetleg a veszprémi kórházban halt meg, akkor őt ott írták be. Az persze nem zárható ki, hogy például a Pajtáson utazó katonákat elvitték máshová, de ez ellentétes lett volna a szabályokkal.

A hivatalos információkkal kapcsolatos bizalmatlanság persze nem új - és nem alaptalan. Bármennyire is nagy volt a tragédia, azonnal vicc is született a nyilvános kezeléséről. Glatz Lászlótól, az Anna-bálok örökös főszervezőjétől hallottam az alábbi történetet.

- Ki vagy, honnan jöttél? - szólt ki Szent Péter a mennyország kapuján kopogónak.

- A Pajtás hajó balesetének az áldozata vagyok, válaszolt az érkező.

Szent Péter beengedte, ahogy a következőt és az utána jövőket is. Csak úgy a tizennyolcadik körül akadt ki.

- Találj már ki valami új történetet. Te nem lehettél a Pajtáson, hiszen a Szabad Nép csak 12 hallottról ír! - csapta be az ajtót az érkező előtt.

Glatz László mesélte azt is, hogy a későbbi felesége, Rozsenics Mária, a vasúti óvoda vezetőjeként 12 -15 gyerekkel hajózni indult gyereknap alkalmából. A Pajtás kapitánya azonban nem engedte fel őket. - Olyan sokan vannak már így is, még a végén megtipornáka  gyerekeket - mondta.

Ott szomorkodtak együtt az elmaradt hajózás miatt a parti büfék előtt, amikor a szerencsétlenség megtörtént. Valószínűleg sokan közülük és későbbi utódaik közül a kapitány szigorú döntésének köszönhetik az életüket.