Masters of Rock - Finn tündérmese és egyéb legendás történetek

Olyannyira, hogy külön sajtótájékoztatót is szerveztek számukra, amelyre kis túlzással a teljes cseh média megjelent, a nemzeti televízió munkatársaitól kezdve a helyi (Zlin-i városi) újság fotósáig bezárólag. A zenekart képviselő két tag, a billentyűs Tuomas Holopainen és Marco Hietala basszusgitáros türelmesen válaszolgatott a nyilván már ezredszer hallott kérdésekre, illetve szemmel láthatóan örömmel konstatálták, ha valamelyik sajtómunkatárs valóban izgalmas témát kezdett feszegetni. A sajtótájékoztató érdemi részeire egy későbbi alkalommal még visszatérünk, jelen beszámoló erre kevésbé volna alkalmas.

A Nightwish mellett még további két finn zenekar kapott lehetőséget szombaton, az északi folk- vagy humppa-metal zenét játszó Korpiklaani, illetve a dallamos power-metal egykori királya, az ezredfordulót követő években mély válságot átélt, majd abból újra talpra állt Stratovarius, de a skandináv hengernek volt még egy svéd résztvevője, a kissé perverz elektro-szeánszot bemutató svéd Deathstars. Az északi armada tagjai mellett a közönség olyan zenekarokat láthatott még, mint az Ozzy Osbourne aktuális gitárosával, Gus G.-vel felálló Firewind, vagy a tradicionális heavy metal-t zászlajára tűző, szemtelenül fiatal tagokból álló német Kissin’ Dynamite.

A program persze nem velük kezdődött, tekintettel a hét végi munkaszüneti napokra, a Masters Of Rock szervezői már délelőtt tíz órakor utat nyitottak a hangorkánnak, ebben a korai idősávban jutott hely a cseh Lady Kate és a német Odium zenekaroknak, de egy helyi erősségnek számító zenekar, a Sebastian is a déli harangszó megkondulása előtt kezdhette meg műsorát. Az első két fellépőt nemcsak mi, hanem valamennyi ismerősünk kihagyta, a Sebastian programját néhány hazánkfia azonban megtekintette. Természetesen nem a cseh csapat volt a fő motiváló ok, hanem a vendégzenészként beharangozott Roland Grapow, aki a Masters Of Rock színpadán egy nappal korábban szintén fellépett Kai Hansen utódjaként 1989-ben csatlakozott a Helloween-hez, s az előző napi beszámolónkban sokat emlegetett formációban eltöltött 12 esztendő alatt összesen hét nagylemez elkészítésében működött közre. Ismerőseinktől kapott információ szerint sok értelme nem volt meghívni őt, hiszen a gitáros csupán az amúgy felejthető Sebastian koncertje végén, mindössze egy fél szám erejéig volt jelen a színpadon, s akkor sem gitározott, hanem a vokált erősítette.

A Masters Of Rock harmadik napján még két további nagy hírű cseh zenekar kapott lehetőséget, a már 1976-ban megalapított Citron, valamint az idén fennállása harminc éves jubileumát ünneplő Arakain. Előbbi a tradicionális heavy metal képviselője, utóbbi a power- és thrash-metal zászlóvivője, olyasfajta zenével, mint amilyennel a hazai Moby Dick próbálkozott karrierje kezdetén. Az Arakain - amely szintén egy vendégművésszel, a cseh könnyűzene kiemelkedő egyéniségével lépett fel - óriási tömeget vonzott, többen voltak rájuk kíváncsiak, mint a kora esti idősávban fellépő nemzetközi előadókra. Az embernek szinte deja vu érzése támadt, mint amikor a Szigeten a Tankcsapda kap helyet a nagyszínpadon: szinte csak hazai közönség nézi őket, a külföldiek menekülnek a nézőtérről. Így tettünk mi is, betekintve a kisszínpad programjába. A komolyabb fesztiválok többsége ugyanis folyamatosan kínál alternatívákat. A Masters Of Rock ebben ugyan egy kicsit sajátos megoldást alkalmaz, a likőrgyár két méretes csarnoka közötti szabad területre elhelyezett, s ennek okán szinte állandóan visszhangot gerjesztő kisszínpadon ugyanis többnyire cseh és szlovák együttesek léptek fel, melyeknek időnként már a neve is riasztónak hatott. Mégsem bizonyult lehetetlen vállalkozásnak e közegben érdekes produkciót elcsípni, a második napi fellépők között az angol Neonfly dallamos rockzenéje és a svédként beharangozott, de valójában olasz S.E.X. Department mocskos rock & roll muzsikája egészen szórakoztató volt.

A nagyszínpadon helyi erők programja között, szintén a délutáni idősávban még két német formáció lépett színpadra, a Milking The Goatmachine és a Kissin’ Dynamite. Előbbi tagjai brutális death-metal és grindcore zenéjüket kecskefejekre emlékeztető maszkokban adják elő, ezáltal okozva fejtörést a nézőnek: vajon komolyan kell-e őket venni, vagy csupán vicc az egész. Ha csak a dalaik szövegeit vesszük alapul, akkor nyilván ez utóbbi, mivel azokban a szarkasztikus humor mellett az ivászat, valamint maguk a kecskék adják a központi témát. A Kissin’ Dynamite viszont egy lelkes fiatalokból álló, lendületes zenét játszó együttes, melynek híre - bár egyre inkább átlép az egykori vasfüggönyön - hazánkba még nem nagyon ért el, ennek ellenére ismerőseink között akadnak olyanok, akik nagyon kedvelik őket, s már-már baráti viszonyban állnak a tagokkal.

A harmadik napi henger valójában hat óra körül indult be, a görög Firewind fellépésével. Ez a zenekar ma leginkább arról nevezetes, hogy (egyik) gitárosa az a Gus G., aki Ozzy Osbourne mellett is dolgozik. A rocklegenda vele készítette legutóbbi, Scream című albumát, illetve őt hívja turnézni is. Gus G. mellett még két ismert tagja van az együttesnek, a billentyűs, de olykor gitárt is kezébe vevő Bob Katsionis, aki nemcsak zenészként, de producerként is maradandót alkotott, több görög zenekar köszönheti neki, hogy nemzetközi szintű produkciót sikerült letenniük az asztalra. A Firewind énekese, Apollo Papathanasio pedig mindenképpen az európai power-metal színtér legjobb torkai közé sorolandó.

A Firewind koncertjének apropóját a májusban megjelent új album, a Few Against Many adta. A zenekar a rendelkezésre álló hatvan perces játékidő alatt több szerzeményt is bemutatott az amúgy kiváló korongról, de karrierjük olyan kiemelkedő tételeiről sem feledkezhettek meg, mint a Falling To Pieces vagy a The Ark Of Lies. A Firewind kiváló bizonyítéka annak, hogy egy technikás, a zenészek szólójátékára építkező zenekar is tud nagyszerű dalokat írni, s nem kell feltétlenül attól félni, hogy a virtuozitás a zene rovására megy. Gus G. látványos játéka vonzza a szemet, de érdemes Bob Katsionas-ra is figyelni, aki időnként olyan mutatványra is vállalkozott, hogy egyik kezével lefogott egy gerjesztett hangot gitárján, közben másik keze a szintetizátora billentyűin szaladgált fel, s alá.

Jó hír azoknak a hazai rajongóknak, akik a hamarosan kezdődő Fezen fesztiválon szeretnék a finn Korpiklaani műsorát megtekinteni. A féktelen duhajkodásáról ismert társulat ezúttal egy nagyon összeszedett programot mutatott be, hetven perces műsorukba csak közönség-kedvenc dalok kerültek be. Megénekeltek három közkedvelt italt (sör, vodka, tequila), felidézték az északi erdőségek sámánjait és szellemeit, s persze a kocsmázás hangulata sem maradt el. A Korpiklaani-nak ez évtől Tuomas Rounakari személyében új hegedűse van, a figyelem ezért természetesen rá fokozottan irányult, a klasszikus tanulmányokat is folytatott zenész faarccal, de látványos mozgással játszotta végig a hetven perces programjukat. A finn csapat koncertjét megelőzően az együttes két tagjával, az új hegedűssel, valamint az énekes Jonne Jarvela-val is találkoztunk. Utóbbi elmondta, nagyon jó élményei vannak Budapestről, ezért várja az újabb magyarországi koncertet, ám azt, hogy milyen programmal lépnek majd fel Székesfehérváron, nem volt hajlandóak elárulni.

A Korpiklaani után színpadra lépő Stratovarius ugyancsak emlegetett magyar kapcsolatot, ám ők már a színpadon. Ennek oka, hogy a zenekar egyenesen egy magyarországi koncertről, a pécsi Rockmaratonról érkezett Csehországba. A zenekar frontembere, Timo Kotipelto a közönségénekeltetés során emlékezett meg erről, amikor a jelenlévőket megdorgálta a kissé lagymatag hangulat miatt.

- Tegnap egy kis magyarországi fesztiválon léptünk fel, ott sokkal jobb és hangosabb volt a közönség. Úgy tudjuk, a Masters Of Rock ennek a régiónak a legnagyobb fesztiválja, hát akkor mutassátok meg, mire vagytok képesek - buzdította a színpad előtt állókat az énekes.

A Stratovarius programja iránt mutatott viszonylagos közöny már csak azért is érthetetlen, mert az ezredfordulót követően válságba került zenekar ezúttal nagyon jól teljesített. A két oszlopos tag, az énekes Timo Kotipelto és a billentyűs Jens Johansson mellé csatlakozott fiatal(abb) zenésztársak lendületet hoztak a csapatba, a hangzás is kiváló volt, s mindezt egy egészen jól összeállított programmal is megfejelték. Egyedül a látványra lehetett panasz, a sok füst és a rossz megvilágítás miatt a színpadkép nem érvényesült. Két nappal korábban a Within Temptation megmutatta, hogyan kell a fényekkel pazar külsőségeket varázsolni egy hangulatos koncerthez, a Stratovarius-nak ez kevésbé sikerült, a billentyűs Jens Johansson például szinte végig félhomályban maradt, még a Black Diamond című dalba beépített szólója alatt sem kapott megfelelő megvilágítást.

A legújabb albuma, a tavaly kiadott Elysium egyik lendületes szerzeményével, az Under Flaming Skies-zal színpadra robbanó zenekar műsorának egyik csúcspontját természetesen a nagy sláger, a Hunting High And Low jelentette. Ezen dal alatt azért összeszedték magukat a cseh rajongók, de az olyan klasszikusok, mint az 1997-es Visions című nagylemezen szereplő Black Diamond és Kiss Of Judas, vagy az 1995-ös Fourth Dimension album egyik legjobb tétele, az Against The Wind jóval nagyobb lelkesedést érdemelt volna, nem beszélve a lírai Forever-ről, az 1996-os Episode album csodaszép dal hibátlan tolmácsolásával Kotipelto a négy napos fesztivál legmagasztosabb pillanatait tudhatta magáénak.

A Nightwish műsora pont ellenkezője volt a Stratovarius programjának. Az együttes mindent túlszárnyaló látványvilága mellé kaptunk egy olyan énekest, akinek teljesítményéről igencsak nehéz lenne pozitívumokat írni, s egyáltalán nem azért, mert nem tudjuk túltenni magunkat Tarja Turunen 2005-re datálható eltávolításában, illetve Anette Olzon 2007-es szerződtetésén. Az okok ennél jóval objektívebbek, a szimfonikus heavy metal vezető erejének számító zenekar új frontasszonya egyszerűen nem illik a Nightwish soraiba. A grandiózus, nagy ívű dallamai, briliáns hangszeres játéka, valamint egyedülállóan elegáns és tiszta énekhangja okán méltó módon hatalmas sikereket elért együttesbe nem való egy olyan hang, amelynek nincs karaktere. Márpedig Anette Olzon-éből éppen ez hiányzik a leginkább. Jellegtelen és vékony, amivel minden probléma nélkül megállná helyét egy pop-produkcióban (sajnos a Nightwish is egyre inkább azzá válik), de nem az olyan grandiózus szerzeményekben, mint a Wishmaster, a Passion And The Opera, az Elvenpath, a The Kinslayer, a Sleepwalker vagy a Deep Silent Complete című klasszikus szerzemények. Bizonyára nem véletlen, hogy ezek a régi dalok már évek óta nem szerepelnek a koncertprogramban, így az Anette Olzon-t megelőző időből csak a 2004-es Once album három dala (Nemo, Planet Hell, Wish Had I Angel), és a Come Cover Me a Wishmaster-ről, illetve Gary Moore örökzöldjének, az Over The Hills And Far Away-nek feldolgozása hangzott el. Ennek persze lehetnek - s értelemszerűen vannak is - olyan okai, hogy a Nightwish tavaly év végén kiadott egy átfogó történetet feldolgozó albumot, így aztán a koncert gerincét az Imaginaerum hét szerzeménye adta. Tulajdonképpen a zenekar majdnem ugyanazzal a programmal lépett fel, amelyet tavaszi turnéján már bemutatott Európa országaiban, köztük hazánkban is, még a látványvilág is hasonló volt. A háttérkép természetesen a legutóbbi nagylemezük design-ját idézte, a díszletek azonban szerényebbek voltak, de fesztivál-körülmények között nehezebb felépíteni a legutóbbi album elején látható képi világot. Hiányzott a hatalmas kivetítő is, a tűzijáték azonban nem maradt el, s az együttes vezetője, Toumas Holopainen szintetizátorait is templomi orgona sípjaira emlékeztető csövek közé helyezték el, akárcsak Budapesten.

A Nightwish tudatosan felépített zenéjével az egyre kommerszebbé váló irányvonal mellett sem lenne baj, élvezetes és szórakoztató, s az együttes zenészei is kiválóak. A gyenge pont egyértelműen Anette, aki időnként közönséges öltözetével, továbbá egy Nightwish koncertre egyáltalán nem illő mozgásával, az éneklés közben folyamatosan elővezetett grimaszaival, illetve olykor elviselhetetlenül sivító hangjával folyamatosan rombolja a zenekar mítoszát. Ez a nő csak picsog - állapította meg egy ismerősünk. Vitathatatlan tény, hogy a Nightwish vele sokkal sikeresebb, mint elődjével, ám a népszerűség ez esetben nem jár együtt a zenei értékekkel. Árulkodó jel, hogy a magyar különítmény több tagja is úgy vélekedett, a koncert csúcspontját a Last Of The Wilds című szerzemény jelentette, méghozzá azért, mert ebben az instrumentális számban nem kellett elviselni az énekesnő jelenlétét a színpadon. A finn formációnak a basszusgitáros Marco Hietala személyében ráadásul olyan tagjai is van, akire időnként a férfi énekes szerepét is rá lehet osztani, s a duettekben dörgedelmes hangerejével folyamatosan elnyomta partnernőjét. Ez Tarja Turunen esetében elképzelhetetlen lett volna. Hogy Anette mennyire nem jól teljesít, azt lemérhettük az Over The Hills And Far Away tolmácsolása alatt is, botrányosan rosszul adták elő azt a kelta dallamokat is tartalmazó klasszikussá érett szerzeményt.

Mindezek ellenére a Nightwish igazi cirkuszt produkált, egy tündérmesét mutattak be, amin a fesztiválozók többsége szemmel láthatóan jól szórakozott. Való igaz, ez a zenekar érdemes arra, hogy a szakmai kérdésekkel kevésbé foglalkozó, az elfogyasztott sörök, likőrök vagy vodkák hatására másállapotba került embertömegek igényeit kielégítse. Tulajdonképpen ugyanezt mondhatjuk el a szombati programot záró Deathstars műsoráról is, az elektro-indusztriális hatásokat mutató rockzenekar futurisztikus parti-hangulatot teremtett, amihez a késői kezdés ellenére is több ezren csatlakoztak.