Gryllus Dániel és Vilmos addig muzsikál, míg van rá fogadókészség

Megtudtuk, játszottak már börtönben, Buenos Aires-i ezüstmúzeumban, de énekeltek japán sintó kolostorban is. Számos koncertet adtak a nyáron Veszprém megyében, a kapolcsi Művészetek Völgye rendezvénysorozaton pedig már saját udvaruk van.

– Számos koncertet adtak Veszprém megyében a nyáron. A Káli-medencébe pedig nemcsak zenélni, hanem pihenni is jártak, hiszen itt van a családi nyaraló. Hogyan kerültek erre a vidékre?

– Vilmos: 1985-ben kerültem a Káli-medencébe. Sokat jártunk erre, és megragadott minket az építészet, az otthonos, emberi léptékű, barátságos élet. Itt az ember máshogy néz a világra. Itt nincs televízióm, faxom, nem kell rohanni.

– Dániel: Számos helyen felléptünk idén is a környéken. A kapolcsi Művészetek Völgye rendezvénysorozat keretében a Kaláka versudvar már három éve hatalmas népszerűségnek örvend. Ilyenkor tíz napig mi is Veszprém megyei, azaz kapolcsi lakosok leszünk.

– Mi a titka annak, hogy ennyi éven át a zenei pályán tudtak maradni?

– Dániel: Talán az, hogy jó ügyben szövetkeztünk, és megvannak azok az emberi képességek, amelyek lehetővé teszik, hogy együtt maradjunk, és azok a szakmai képességek is, amelyeknek köszönhetően megmaradtunk a zenei pályán.

– Vilmos: Alapvetően pedig azért zenélünk még mindig, mert nincs semmi a világon, amit ezen kívül jobban szeretnénk csinálni. És persze az is szükséges, hogy legyen igény arra a közönség részéről, amit mi nyújtani tudunk.

– Hogyan kerültek közel a zenéhez? Ritkaság, hogy egy családban két ilyen tehetség is születik. A szüleik biztatták önöket?

– Vilmos: Ők is motiváltak minket, hiszen zeneszerető – egyébként mérnök – emberek voltak. Vittek minket koncertekre, kórusba, ahol ők is énekeltek, de sosem akartak belőlünk profi zenészt faragni. Nem vér szerinti „nagyapánk” csellista volt, engem már ötéves koromban a cselló mellé ültetett, hogy tanítson. Ott volt a közelünkben a Kodály Zoltán által alapított zenei általános iskola a Lorántffy Zsuzsanna utcában, ahol kötelező volt a hangszertanulás. Én folytattam a csellót, Dani pedig zongorázott és klarinétozott. Így lassan beleépült a zene az életünkbe, de tulajdonképpen már születésünktől fogva jelen volt.

– Dániel: Valójában ez a pálya választott minket, és nem fordítva. Amikor mi elkezdtük a Kalákát, egyáltalán nem hosszú távú stratégiával álltunk elő, mint ahogy ezt ma elvárják egy kezdő fiatal zenekartól. Csak elkezdtünk énekelni, és mintha beszippantott volna minket valami vákuum, úgy terjedt el pillanatok alatt a Kaláka neve. Kézről-kézre adtak minket egyetemi klubok, bekerültünk a rádióba és a televízióba, ahol mindenki látott és hallott minket.

– Akkor csupán örömforrás volt ez az egész, vagy volt benne küldetéstudat? Hiszen nem akármit játszottak: a legnagyobb magyar költők verseit zenésítették meg.

– Dániel: Ahogy stratégiánk, úgy küldetéstudatunk sem volt. Előbb-utóbb az ember észreveszi, hogy nagyon sokan általa ismernek meg valakit: egy költőt, egy zenei stílust vagy egy hangszert. Így az emberben egyszer csak megszületik az az érzés, hogy fontos művelni is kicsit a hallgatóságot. Játszunk zsoltárokat is, Bibliai részleteket, sokan mondták, hogy így kerültek közelebb Istenhez, a hit világához.

Gryllus Dániel és Vilmos még ennyi idő után sem érez soha fásultságot (Fotó: Mizsei Bernadett)

– Mi volt a legextrémebb helyszín, ahol játszottak?

– Dániel: Voltunk mi már börtönben muzsikálni, de megfordultunk a Madarasi Hargita tetején 1800 méteren egy kis turistaházban is. A világ negyven országában koncertezett a Kaláka. Kedves élmény volt, mikor a Sao Paulo-i magyar cserkészekkel együtt énekeltünk a Kaláka dalokat.

– Vilmos: De Japánban egy sintó kolostorban is érdekes volt játszani, és szintúgy rendkívüli élménynek számított a Buenos Aires-i ezüstmúzeumban.

– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?

– Dániel: Az erdélyi Guttenberg Kiadó megjelentetne egy antológiát kortárs költők gyermekverseiből, amelyhez szeretne egy hangzó mellékletet. Erre kaptunk felkérést. 24 költő 24 verse lesz a cd-n. Már kiadásra vár a Weöres Sándor lemezünk is, remélem, idén megjelenik.

– Vilmos: Én nagyon szeretném kiadni a gyerekeknek szóló csellós játékaimat, amit animációval dúsítanék. De még nem sikerült ehhez támogatást találnom.

– Volt Önökben olyan félelem, hogy egy nap felkelnek, és nem érkezik több felkérés?

– Vilmos: Sokszor megfordul az ember fejében, hogy vajon meddig állhat még színpadra, vagy jön-e olyan kihívás, aminek már nem tud megfelelni. Néha egy-egy műsor után még ma is érzem azt, hogy még életemben nem játszottam ilyen jól. Így azt remélem, nem fenyeget még az a veszély, hogy abba kellene hagynunk. Nekem nem okozna gondot az sem, ha kerekes székben tolnának színpadra, de muzsikálni még tudnék, s arra lenne fogadókészség.

– Dániel: Ez független a zenésztől: az ötéves unokámnak még nem reális távlat, hogy felnőtt lesz, és gyermekei születnek, de az már igen, hogy hamarosan iskolába megy. Nekünk az, hogy megöregszünk, már reális távlat, de hogy abbahagyjuk, nem tűnik közelinek. Persze az égi hatalmak dönthetnek erről tőlünk függetlenül. Vannak olyan versek, vagy zsoltárénekeink, amiket még 102 évesen is el lehet énekelni, mert nincs korhoz kötve. Egy heves szerelmes verset persze vicces lenne előadni, ha az ember mankóval lép fel a színpadra.

– Hogyan sikerült megőrizni a lelkesedésüket ennyi idő után?

– Dániel: A közönség által, ami kívülről jön, és a költészet által, amely belülről fakadó erőt ad.

– Vilmos: Még a gyermekdalokat sem lehet megunni, mert mindig más a közönség. Az emberek reakciói oly mértékben boldoggá tesznek, hogy még ennyi idő után sem érzek soha fásultságot.