Életre szóló ajándékot kapnak a megmentett állatoktól

Ezekkel a gondolatokkal előzi meg kérdéseimet Farkas Zsuzsa, a megye és az ország egyik legjobban működő állatvédő egyesületének, a Vackolónak a vezetője, aki párjával, Kovács Gáborral együtt egy volt bakterházban él, amelynek megvételéhez hat éve hitelt vettek fel. Legalább huszonöt éven át törleszthetik a kölcsönt. A fiatal pár az épület körül alakította ki a menhelyet, a házban meg a „betegszobákat” a négylábúaknak. Átlagosan száz kutyával és több tucat macskával osztják meg otthonukat. Az udvaron beszélgetünk, a házba ugyanis nem lehet könnyedén bejutni; a száz kutya együtt ilyenkor falkaként viselkedik, csak Zsuzsát és Gábort, meg régi segítőjüket, Deák Andrást fogadják el, aki most is velük foglalkozott nagy törődéssel, szeretettel.

A kerítésen túl nagy ugatás mellett igazi kavalkád látható, de a látvány megható is egyben, a sok megmentett, befogadott, különböző fajtájú és nagyságú szerencsétlen állat érdeklődve néz rám, az idegenre.

- Mindegyik egy-egy külön sors - veti közbe Zsuzsa. Ezeknek a kutyáknak a szemében nagyon sok fájdalom van, de az ember iránti csalódásukat itt jó eséllyel elfelejtik, hogy aztán a befogadást követően remélhetőleg jó gazdival éljék további életüket. Havonta átlagosan húszat visznek el, de ennyi érkezik is vagy még több.

- Még mindig nem vagyok túl a történteken - jegyzi meg Zsuzsa, ugyanis a napokban önkéntesek találtak rá egy veszprémi erdőben a fához kikötött kutyákra, akik közül egy, mire kiértek, már éhen halt, csontsoványan találták meg. Vélhetően hajléktalanok tették ezt. Két eb még életben volt, most végig mellettünk ülnek, nagy boldogsággal fogadják a simogatást.

Farkas Zsuzsa és Kovács Gábor otthonukban, a volt bakterháznál él a kutyákkal Fotó: Kovács Erika

- Sok borzalmat láttam már, és tudom, az ember sok szörnyűségre képes, de ez nagyon megrázott! - mondja szomorúan, aztán folytatja történetét. - Gyerekkoromban mire beértem az iskolába, a reggelim, mire hazaértem, az ebédem hiányzott, mert odaadtam a kóbor kutyáknak, akik mindig megtaláltak, mellém szegődtek - idézi fel a kezdeteket Zsuzsa. Említi, már akkor is nagyon megsajnálta a magára hagyott állatokat, úgy látta, az embereken tud valaki segíteni, ha bajba kerülnek, de egy kidobott, elhagyott állatnak megpecsételődik a sorsa. Hiszi, az ember csak kiegyensúlyozott természeti környezetben lehet egészséges és boldog, amit világszerte rohamosan tönkretesznek, pusztítanak.

- A család miatt jelentkeztem a közgazdaságtudományi egyetemre, ahová elsőre felvettek, jól ment a matematika és a fizika - folytatja, s hozzáfűzi: családjukban alapvető elvárás volt a diploma, édesapja okleveles közgazdász, édesanyja tanár, bátyja is többdiplomás.

Zsuzsa negyedévesen otthagyta az egyetemet, de úgy fogalmaz, ma is örül a tudásnak, amit megszerzett, a menhely létrehozásánál jól jött, amely nagy feladat és még nagyobb küzdelem volt. A család a kezdeti nehézségek után mára elfogadta lányuk döntését, választását. Az egyetem után Zsuzsa a tapolcai menhelyre ment, melynek vezetőjét, Ulrike Volnert ma is példaképének tekinti az állatmentésben, gondozásban, a menhely működtetésében. Később már párjával és negyven kutyával Veszprémbe költözött, aztán hat éve megvették a bakterházat, ahol kőkemény munkával otthont hoztak létre maguknak, és lépésről lépésre kialakították, felépítették a ház melletti menhelyet.

- Hogy ez milyen munka volt? Nincsenek rá szavak - szögezik le együtt. Egyenként épültek a kennelek, gyarapodtak a kutyaházak, miközben a szükséges fedezetet össze kellett gyűjteniük. Emellett Zsuzsa egy állatorvosi rendelőben asszisztens. Menhelyük működésében Kocsis Gábor állatorvosnak, önkénteseiknek, a civileknek, segítőiknek meghatározó szerepe van - közlik.

Napi munkájuk hajnali öt óra előtt kezdődik, a takarítás, ellátás 4-5 órán át tart, ami este megismétlődik, éjjel gyakori a beteg állat ápolása.

- Sokszor kerülünk mélypontra, de az erő, amit ezektől az állatoktól kapunk, nem beszélve arról, mikor látjuk, jó gazdához kerültek, érdemes volt a sok küzdelem, mindenért kárpótol minket - összegzik. Mondják, az évek alatt sokat edződtek, fizikai és lelkierő nélkül nem is tudnának menteni, de mindig találkoznak nagyon megrázó esetekkel. Gyakori a kidobott, megkínzott, kiéhezett, elütött és magára hagyott állat, de volt arra is példa, hogy azért akartak egy kutyustól megszabadulni, mert az autó kerekénél végezte el kisdolgát. Gyakori, amikor válás, külföldi munka miatt szabadulnak meg kedvenceiktől az emberek, vagy haláleset miatt kerülnek utcára kutyák. Arra is van példa, amikor egy eb nem mutat jól a fényképen, hát kidobják.

- Gyakran aggódom, mikor arra gondolok, ha egyszer már nem lesz erőm rá, akkor ki viseli gondjukat? Azon is tűnődöm: mennyit teszünk mi? Egy csepp a tengerben, nagyon kevés - fogalmaz Zsuzsa.

Azt mondja, élő fát állítanak idén is az udvarra, soha nem díszítik fel, legfeljebb néhány gyertyát gyújtanak rajta, az udvaron üstben meleg ételt főznek a kutyáknak egy üzlettől engedéllyel kapott, lejárt élelmiszer-adományból. Ennél szebb karácsony nekik nem kell, rengeteg szeretetet kapnak a kutyáktól. Ők nem járják az üzleteket, nem keresik, nem is kedvelik a csillogást. Fenyőágakkal, tobozzal, befogadott, jó gazdiknál levő kutyáik fotóival díszítik a lakást. Szerintük a mentéssel járó érzés az igazi ajándék, amit nem lehet megunni, nem lesz soha értéktelen; őszinte, szívből jön, nem felszínes. Egész életre szól.