"Kisfiam, hagyd ott, ne menj!"

– Éjfél után a telefon csörrenése hasított az éjszakai csendbe, emlékszem, éppen húsvéthétfő volt. Aztán hallom is a feladatot, egy jármű hajószállító utánfutóval lerobbant Balatonakarattyánál, a 710-es elkerülőjénél, és szállítani kell Alsóörsre – említi László, ugyanis a fiatalember régóta autómentőként dolgozik, és mondhatni, megjárta már Európát egy koccanás nélkül. A beszélgetés alatt mindvégig ott van mellette párja, Dorina, a fiatalok régóta együtt élnek. Meséli tovább László, átfutott az agyamon, még jókor is történt az eset, hiszen az ünnepi reggelire bőven hazaérek, ami nálunk szép családi étkezéssel, beszélgetéssel jár. Egy puszit nyomtam Dorina, a már alvó párom arcára, aztán indultam is futva le lépcsőn az autóhoz. Milyen természetes volt akkor ez a rohanás, két lábbal! – veti közbe kicsit szomorúan az amúgy vidám, pozitív energiától sugárzó fiatalember, akinek arcát csak néha torzítja el nagy fájdalom.

Aztán így folytatja történetét: – Néhány percnek tűnt az egész, és már ki is érkeztem a helyszínre. – László már messziről látta a lerobbant, kivilágított járművet, kiugrott saját autójából, elhelyezte a megfelelő jelzőeszközöket az úton, természetesen ő maga is fényvisszaverő öltözetben volt tetőtől talpig, kesztyűje is ilyen volt, mindig is ebben a ruházatban indult a mentésekhez. Mint mondja, ez az alap a biztonsághoz mentéskor.

Dorina és László a nyárra közös utazást terveztek

– A lerobbant utánfutó mögé mentem, amit már leakasztottunk, és éppen azon gondolkodtam, hogyan tudom felrakni majd az én autómentőmre, amikor derült égből villámcsapásként éktelen fékezést, illetve fékcsikorgást hallottam, mire gondolkodás nélkül felugrottam az autóm motorháztetejére, aztán hatalmas csattanás, puffanás, miközben a bal lábam a másodperc törtrésze alatt hátrébb volt, amit a nagy sebességgel belém rohanó, csapódó autó odaszorított a két jármű közé. A nekem csapódó BMW személygépkocsi 25 méterre lökte el a 3,5 tonna saját tömegű, kézi fékkel és ékekkel rögzített autómentőmet. Aztán csak arra emlékszem, hogy a földön fekszem, irtózatos, kimondhatatlan fájdalmat éreztem, de arra nem emlékeztem, hogyan kerültem oda, olyan villámgyorsan történt az egész – idézi fel a borzalmas perceket László. Beszél arról, hogy rohant hozzá egy férfi és egy nő az utánfutótól, akik rémülten, kétségbeesetten kérdezték tőle, mi történt, hogy van? Ő először azzal foglalkozott, hogy állítsák le az utánfutót, nehogy besüljön a motorja.

Aztán egyre többen álltak meg a balesetnél, László kötelet kért, azzal szorította el a lábát, amiből ömlött a vér, aztán nadrágszíjjal tett a combjára szorítókötést. Azt mondja, ma sem érti, hogy az ember ekkora fájdalmak és ilyen borzalmas látvány mellett, ami elé tárult, hogyan és miből merít ennyi, szinte emberfeletti erőt, hogy saját, agyonroncsolódott, erősen vérző lábára saját maga tegyen erős szorítókötést? A sípcsontján háromszoros nyílt törés lett, a lábfeje és a bokája a felismerhetetlenségig roncsolódott össze a hatalmas ütéstől, amikor belérohant a BMW, és a lába odaszorult a két jármű közé.

– Aztán megérkezett a mentő, fáztam az aszfalton, arra emlékszem, küzdöttek a helyszínen sokáig értem, vénát kerestek, de a nagy vérveszteségtől nem találtak, csak a combomban, aztán egy telefonszámot kérdeztek tőlem. – Azt később tudta meg, hogy öccse először kinyomta otthon a telefont, a későbbi hívásra, amikor közölték vele a hírt, álmából felriadva azt válaszolta, lehetetlenség, amit hall, mert az ő testvére itt fekszik a szomszéd szobában. Ami sajnos nem így volt, öccse ugyanis nem hallotta meg, amikor éjszaka László elment dolgozni.

Kiss László telefonján mutatja a felvételt a lábáról, amit amputáltak

– Azonnal indultunk a helyszínre – veszi át a szót párja, Dorina. A fiatal egyetemista nő elmondja, a balesethez közeledve rengeteg villogó lámpát, mentőket, tűzoltókat, rendőrségi autókat láttak meg, aztán a nő rohant a mentősök gyűrűjében a földön fekvő párjához, akinek először a kezét látta meg a rengeteg vérben, és az volt az első kérdése: – Ugye él Laci? Nehogy meghaljon! – ezt kiáltotta kétségbeesetten.

– A kórházi várakozás örökkévalóságnak tűnt – mondja Dorina. Felidézi, hosszú órákon át küzdöttek párja lábáért, amit végül sajnos nem sikerült megmenteni a rendkívül súlyos roncsolódás miatt, így csonkolni kellett a térd alatti részt. Az időnként belenyilalló, hatalmas fájdalmat az is okozza, hogy a maradék hét centméteres sípcsont is el van törve párja lábában. Lászlóra még újabb, úgynevezett korrekciós műtét biztosan vár még, aztán hosszú rehabilitáció.

– Az első találkozásig felmerült bennem, mi lesz, ha a fiatal, szép párom elhagy, hiszen fél lábbal már más lesz az életem – említi őszintén László, és hozzáfűzi, aztán a legelső pillanatban a találkozásuknál a kórházi ágyon megkönnyebbülve látta, rémálom volt, amire gondolt. Felidézi még, a fiatal, aki okozta a balesetet, és szintén kórházban volt, mert ő is megsérült, meglátogatta Lászlót, és bocsánatot ért tőle. – Jólesett a szemébe nézi, aki ezt tette velem, de az az igazság, hogy haragszom rá, mert tudomásom szerint italosan ült autóba – mondja László.

Beszél arról is, hogy sokat segített és segít neki ma is, hogy kibeszélik a történteket a családdal és barátaikkal is. Mindannyian úgy gondolják, hogy egy életveszélyes helyzetből végül jól jött ki a fiatalember, hiszen életben van, és párjával együtt vidáman és pozitívan tervezi a közös jövőt: László, aki nagyon aktív, dolgos ember, protézist visel majd. Tudomása szerint élethű, tökéletesen működő pótlást is lehet kapni, és természetesen majd dolgozni is fog. – Az az igazság, hogy egy csapásra teljesen megváltozott az életem – jegyzi meg a fiatalember. Eljött az idő, amikor annak is nagyon örül, amikor néhány percig nincsenek fájdalmai, és annak is, hogy ki tud ülni a teraszra a napfénybe, és bámulhatja a Balatont. Az úszás a szenvedélyem volt – vallja.

– Sajnáljuk, hogy Kuba kimarad az életünkből – tekintenek egymásra. Dorina ugyanis egy kanadai gyerektáborban dolgozik a nyáron a pénzkereset miatt, és a végén egy hetet együtt akartak eltölteni Kubában, hiszen mindketten sokan dolgoznak, és meg akarták ünnepelni, hogy tíz éve vannak együtt. A külföldi munka végén utánament volna a párja, hogy aztán együtt töltsenek el egy hetet. Helyette Lacira most a dunakeszi rehabilitáció vár. – Nem baj, majd amikor hazajövök, már szalad elém Laci a reptéren! – mondja csillogó szemmel a fiatal nő. – Remélhetőleg! – jegyzi meg a párja.

– Hála az égnek, hogy él az unokám! Vigyázott rá az édesanyja – ül unokája mellé könnyezve Kovács Ferencné, Ida néni. Az idős asszony azt mondja, lánya tavaly nyáron halt meg betegségben, és mindig aggódva mondta Lacinak: "Kisfiam, hagyd ott! Ne menj!”