Előbb a kávé, aztán a város - Rovaniemiből érkezett kórusok vendégeskedtek a megyében

Kirándulni és koncertezni jöttek - az volt a legfontosabb, hogy legyen elég idő próbálni, időben odaérjenek a helyszínekre, gyakoroljanak a zongorakísérővel. Minden mást ennek rendeltek alá: próbáltak a balatonfüredi szállodában, a hangversenyek előtt, énekeltek a buszban, a fogadáson, a borospincében. Daloltak jókedvükben, saját gyönyörűségükre; izgultak, mindent beleadtak, lelkesedtek a karnagyért: az észt Kadri Joamets öt éve dirigálja a két kórust. Ők csak saját maguk szórakoztatására énekelnek. A veszprémi Hóvirág kórus nem bízott semmit a véletlenre: a székesegyházbeli koncerten áhítatos, szép műsorral állt a közönség elé, az azt követő fogadáson azonban már nem énekelt, mondván, nincs jelen az összes szólam képviselője. Hiába noszogatták a finnek, nem. Akkor majd mi, törődtek bele a vendégek, és már fújták is az újabb nótákat. Búcsúzóul sikerült egy skót népdalt találni, amiben a magyarok is partnerek voltak. Lefelé menet a várból, este tíz óra után is zengett a dal.

2006 óta - mikor egyesült Rovaniemi és Rovaniemi járás - nemcsak Veszprém, de Ajka is testvérvárosa az északi sarkkörön lévő településnek. Az ajkaiak, mint mindig, ezúttal is kitettek magukért: ünnepi fogadással, önkormányzati képviselői jelenléttel, bizottsági elnöki köszöntővel, három énekkar - a Pedagógus Női Kar, az Ajka-Padragkúti Bányász Kórus és a Borostyán kórus - fellépésével. A közös éneklést is jól oldották meg. Amikor Petheő Balázsné, az ajkai kórusok vezetője meglátta a finnek programját, rögtön jelezte, hogy a pedagógus női kar ismeri a zárószámot, Pacius Suomen laulu című művét. A finnek karnagya, Kadri örömmel fogadta a rögtönzött felajánlást, így a koncert végén finnek és magyarok együtt énekelték ugyanazt a dalt, ki-ki a saját nyelvén. Szép példája ez a közösségnek, ha a testvérvárosi kapcsolatoknak van értelme, hát ezért. A finnek szerint legjobban az egyetemi program sikerült, ahol a Pannon Egyetem kórusa után szerepeltek. Már az aulába való belépéskor ámultak a helyszínen, nagyon tetszett nekik a miliő. Meglett a kottaállvány, megérkezett a zongorakísérő, volt idő a próbára, minden összeállt.

Veszprémi városnézésünk rövid volt. A várból indultunk, a Gizella-kápolnától, de a vendégek már a várkapu felé tartva kérdezgették, milyen hosszú sétát terveztem, ők inkább kávéznának. A finneknek a kávézás hangulata létszükséglet. Leültünk hát az Óváros téri kávézó teraszán, ők kortyolgatták a forró italt, miközben én meséltem a történelemről, a kulturális együttesekről, a hazai amatőr - ám profi szintű! - kórusmozgalomról. Kávé után a színházkertbe is eljutottunk, mindenki boldog volt - ők örültek, hogy kávézhattak, én meg annak, hogy szülővárosomat is megmutathattam.

Jártunk Herenden - ahol a minimanufaktúra jól, a kávéház kevésbé jól vizsgázott -, Tihanyban kipróbáltuk a visszhangot és az apátság altemplomának akusztikáját, hajóztunk a Balatonon, balatoni népdalokat énekeltünk. Életre szóló élmény számukra a füredi Koczor-pincészet és a bándi csárda, a cigányzenés este. Mindent tudni akartak rólunk, magyarokról: miből élünk, mennyi a fizetésünk, hány százalék a munkanélküliség, vannak-e óvodák, idősotthonok, kik a hazai könnyűzene sztárjai, milyen a nők helyzete a családban, a társadalomban? Milyen gyümölcsök érnek nálunk, hogyan zajlik egy szüret? A finnek a szüret időszakára időzítették útjukat; a fellépések mellett az volt az egyik szempont, hogy a bor készítésével, a pincében való munkákkal megismerkedjenek. Mi, magyarok, a Veszprémi Magyar-Finn Egyesület szervezői - Tímár Veronika, Mezős Gábor, dr. Szoboszlai András, Vókó Péter - mindent megtettünk, hogy kíváncsiságukat kielégítsük. Jól sikerült hét volt. Látogatásukat a Hóvirág kórus november végén viszonozza.