A Futrinka utcai sorozat a globális médiapiacon

Pontosabban kommunikációelméleti, média- és politikatörténeti eszmefuttatások mellett erről az időszakról is. Nyilvánvaló hitelességgel, hiszen a Magyar Rádió ifjúsági és gyermekosztályáról került át az '50-es évek második felében induló Magyar Televízióhoz, aztán mintegy 30 éven át dolgozott, végül egyébként már műsorigazgatóként, a korszak talán legfontosabb intézményében.

Legendás idők tanúja volt tehát, a hőskor formálója, már amennyiben lehet egyáltalán legendás jelzővel illetni, kissé patetikusan hőskorként jellemezni az '50-es évek végének, '60-as évek elejének magyar televíziózását, hiszen mégiscsak a forradalom elfojtását követő évekről és a Kádár János vezette új állampárti hatalom televíziójáról, tehát afféle ideológiai fegyverről volna szó.

A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, az Argumentum gondozásában megjelent Sándor György-kötet akár védőbeszédként is olvasható, s különösen azok számára lehet izgalmas, elgondolkodtató olvasmány, akik kételkednek. A szerző ráadásul két fronton küzd egyszerre: nem csupán azt igyekszik bizonyítani, hogy a televízió a Kádár-rendszer által teremtett sajátos politikai környezetben is képes volt az értékteremtésre, hanem azt is, hogy az MTV-hőskor értékközpontú szellemisége bizony akár mintaként is szolgálhat a globális szórakoztatás szorításában nyűglődő mai közszolgálati televíziózás számára.

Érvelése különösen akkor zavarba ejtő, amikor párhuzamosan ír a magyar kereskedelmi televíziók jól ismert tavalyi műsorairól, illetve például az MTV 1969-es kínálatáról: Illyés Gyula Fáklyalángjának tévéváltozatáról, Örkény Hanákné című művének adaptációjáról, Jókai Sárga rózsájának Zsurzs Éva-féle feldolgozásáról. Aztán a '70-es évek sztárjairól, Öveges professzorról, Czeizel Endréről, Sas Elemérről; a Ki mit tud? felfedezettjeiről, Koncz Zuzsáról, Kern Andrásról, Kovács Katiról vagy a világhírű zongoristáról, Schiff Andrásról.

Mindemellé odabiggyeszti még a kötet szerzője: annak idején hatvan ország vásárolta a Futrinka utcához hasonló magyar rajzfilmeket, és a hazai produkciók sorra nyerték Monte-Carlóban az Arany Nimfa-díjakat vagy kapták meg a cannes-i tévéfesztivál Aranykoszorúját.

Vitatható persze a 40 esztendőn átívelő párhuzam, a szerző maga is ellenzi a minőségi rangsorolást, határozottan kiáll viszont amellett, hogy szükség lenne Magyarországon önálló, értékőrző és -teremtő kulturális csatornára. Látva a szinte kizárólag a saját múltjából élő, tudathasadásos állapotban lévő hazai közszolgálati televíziózás vergődését, és nem ismerve még a most zajló médiapolitikai változások hatását, bizony egyelőre nehéz lenne cáfolni Sándor György érveit.