Haza a magasban: egy személyes hang

Pusztay Jánossal, a Nyugat-magyarországi Egyetem tanárával a Veszprémi Akadémiai Bizottság nagytermében a közelmúltban megtartott irodalmi összeállítása után arról beszélgettünk, mi készteti arra, hogy fejből megtanuljon verseket és elmondja, mikor ma már szinte semmit sem szokás memorizálni, hiszen minden megtalálható az interneten, pillanatok alatt előkereshető, ha idézni akarjuk.
 
- Tanár úr, egy irodalmi kávéház, versdélután olyan régimódi, offline, végtelenül analóg eseménynek tűnik, hogy ne mondjam, internet előttinek. Mi készteti arra ebben a digitális világban, hogy fejből megtanuljon verseket és előadja azokat?

- Abszolút praktikus oka volt annak, hogy elkezdtem verseket tanulni. Az ember öregszik és tart attól, hogy egyszer csak a memóriája felmondja a szolgálatot, trenírozni kell az agyunkat. Úgyhogy, azt is mondhatnám, kapóra jött régi barátom felkérése, aki helyi irodalomkedvelőkkel kulturális programokat szervez Badacsonytomajon jeles alkalmakra. Megkérdezte tőlem, ha már én is tomaji lettem, azzal, hogy odatelepült a Collegicum Fenno-Ugricum, nem szállnék-e én is be? Mondtam, hogy ha ráérek, ha éppen Badacsonytomajon vagyok, akkor szívesen. És akkor újból ráéreztem a versértelmezés, versmondás örömére, mert régen, gimnazista koromban felléptem versekkel. Meg aztán memóriagyakorlatnak is jó, arról nem is beszélve, hogy így legalább kényszerítem magam arra, hogy végre megint olvassak szépirodalmat, mert mindenre van az embernek ideje, csak erre nincs, mert lefoglal a szakma. Eddig négy önálló estet csináltunk Badacsonytomajon, amiből van, amit Szombathelyen és Veszprémben is bemutattam.
 
- Ennek a legújabb összeállításának a címe: Haza a magasban. Mostanában nem igazán divat hazaszeretetről beszélni.
 
- Én úgy vagyok ezzel, hogy hazája az embernek csak egy van, és ehhez nagyon ragaszkodom. Éppen ezért nagyon szeretem az olyan verseket, amelyek nem csöpögősen és nem soviniszta módon nyúlnak hozzá a témához, mint ahogyan a politikában időnként lehet tapasztalni, hanem rendkívül kulturált módon, ami nekem sokat jelent. De hozzá kell tennem, én abszolút természetesnek tartom, hogy másnak a saját hazája legalább olyan fontos, mint nekem a saját hazám, tehát én nem helyezném senki fölébe se magamat, se a magyar nyelvet és kultúrát. Nem mondom azt, hogy van a miénk, utána sok szünet, s akkor valahol lent vannak még egyéb nyelvek és kultúrák. Ezt a mentalitást én nem tudom elfogadni.

 
- Mit mondanak nekünk ezek a versek a hazáról?
 
- Megmondom őszintén, én nem elemeztem ezeket a verseket. Elsősorban a hangulatuk fogott meg és egy-egy jól megfogalmazott gondolat. Én elég intuitív ember vagyok. Amikor elkezdtem a verseket válogatni, akkor még nem tudtam pontosan, hogyan alakul majd az összeállítás, annyit tudtam, hogy dunántúli költők verseiből akarok összeállítani egy estet. Aztán egyszer csak kirajzolódott a tematika, a hazafias tartalom. Nyilvánvaló, még ha dorgálja, szidja is az országot, mindenki ragaszkodik hozzá, szereti. Jankovich Ferenc, aki sokat járt kint Franciaországban, így énekel: "visszajöttem szép újszülött, heves könnyek között lelkem takarni rá". Ezek azok a kifejezések, amelyek miatt érdemes és kell verset olvasni, tudniillik prózában nem lehet elmondani ezt a sort. De felhozhatnám példának Illyés Gyula vagy Nagy László sorait is. Ha belegondolunk abba, most is milyen megosztottság van a politikai színtéren Magyarországon, és akkor Illyés azt mondja, attól még nem lesz a tiéd a haza, hogy  hízelegve és hazudva ráragasztottad egy hegycsúcsra egy király, egy vezér nevét. Tehát nem elég a formális megoldás, kell a hűség, a szívósság, a bátorság, a bölcsesség, az erő is.
 
- A versek sok mindenre választ adnak, az olyan kérdésekre is, amelyeket fel sem merünk tenni, vagy talán eszünkbe sem jut feltenni. Például, hogy miért vagyunk itt a Földön, mi értelme van mindennek?
 
- Simon István a Haza a magasban összeállításban szereplő Nem elég című versében azt mondja, hogy "mert félőn érezzük, hogy a / létben a legnagyobb csalás / az ember, aki tudja: él / és megkérdezheti / miért?" Majd a folytatásban elhangzik: "Elhullhat az állat, a fű, / pereg a levél lefele, / de él bennünk a gyönyörű / végtelenség ígérete, / s kutatjuk, követjük tovább / a boldogság lábanyomát." Végül a költő kimondja, a boldogságot csak úgy tudjuk elérni, ha a rend  és a harmónia felváltja a szenvedést. Ha rendet rakunk a létben, akkor találunk megnyugvást.
 
 
Mintegy harminc könyve jelent meg

Pusztay János Szombathelyen született 1948-ban. Nyelvész, egyetemi tanár, az uráli nyelvek és népek kutatója, költő és műfordító. Mintegy 30 könyve jelent meg, köztük van felsőoktatás- és régiópolitikai kötet, szótár: magyaré-szt és észt-magyar kisszótár (társszerzőkkel). A finnugor népek közötti kapcsolatok fejlesztésére megszervezte a badacsonytomaji Collegium Fenno-Ugricum nevű intézetet, melynek 2008. évi megalakulása óta vezetője, ugyanebben az évben országos Prima Primissima-díjat kapott tudomány kategóriában.