Szerednyey Béla két hét alatt is össze tud rántani egy előadást

Szerző: Mátraházi Zsuzsa

Ritka színészsors Szerednyey Béláé, aki diplomaosztás után, harminc évaddal ezelőtt szerződött anyaszínházához, a Madáchhoz. Sok-sok fő- és epizódszerep mellett a teátrum két olyan kivételes produkciójában is részt vett, amelyek több mint negyed százada szerepelnek a repertoáron. A Macskákban Micsel Rumlijaként üdvözölhette őt a közönség, a Páratlan párosban Stanley Curtist alakítja. Az évtizedek során egészen hozzánőtt ez a szerep. A nézők is rajonganak érte, egyikük nemrégiben kétszázadszor látta a darabot, és minden alkalommal autogramot kért az előadása után. – A magyarázat talán abban rejlik – állítja –, hogy nem nekem kellett újítanom, vándorolnom, hanem a színház változott meg körülöttem. Ádám Ottó számomra a hőskort jelentő igazgatói periódusa után jött Kerényi Imre népszínházszerű elgondolása, majd a musicalkorszak és Szirtes Tamás, aki már a főiskolán is „főnököm” volt. Az ő osztályába jártam. Hogy eddig megtaláltam a helyem, azt széles képzésemnek köszönhetem.

Kilencéves koromtól a Rottenbiller utcai gyerekegyüttesben minden művészeti csoportban otthonosan mozogtam, így én már akkor énekeltem, táncoltam, gitároztam. Később ez kamatozott. Eleinte orvos akartam lenni, ám itt ragadtam. A Madáchban alig vannak kollégák a régiek közül, de nekem a musicalekben is akad olyan szerep, amelyet színésznek, méghozzá idősebbnek kell alakítania. Ilyen például a Spamelot Arthur királya vagy Heródes a Jézus Krisztus szupersztárban. – Lassacskán elmennek az ember mellett a szerepek – nyugtázza.

– De ma már kit érdekel ez? A televízióban mindenkire azt mondják: színész, miközben a dialógok semmitmondók, nincsenek bennük felfutások, pianók és crescendók, sőt még a szöveget is rosszul írták meg. Honnan tudnák ebben a masszában a nézők, hogy milyen a jó színész? Annak idején Ádám Ottó meg Várkonyi Zoltán összesűrítették a társulatot és csúcsokat emeltek ki belőle, Tolnay Klárit, Márkus Lászlót, Mensárost... Hét-nyolc igazi sztárra özönlött a közönség, mindegy volt, hogy Gorkij Kispolgárokja szerepelt a műsoron, ha Pécsi Sándor volt Percsihin, érte bementek. Ma kivétel nélkül mindegyik igazgató „pizzát gyúr” a társulatból, majd elegyengeti. A nézőknek fogalmuk sincs, kit fognak látni aznap este. Természetesnek tartja, hogy változik a nézők összetétele, aszerint is, hogy az igazgató milyen műsort készít. A régi Madách-közönség eltűnt, a zenés műfaj más nemzedéket mozgósít.

– A ´70–80-as években kifinomultabb nézőseregre számíthattunk. Ma elképzelhetetlen, hogy csendben végigülnék a Cseresznyéskertet, nemhogy még tetszene is nekik. Anno megbeszélték, hogy jó volt-e a Lopahint játszó színész. Az akkori bezártságban, leülepedett rendszerben agyi kapacitással és jó ízléssel lehetett kitűnni. Ezt elnyomta a mostani pénzhajhász világ.

Szavalni kezdi: „Megöl a disznófejű Nagyúr, / éreztem, mégmegöl, ha hagyom, / vigyorgott rám és ült meredten, / az aranyon ült, az aranyon, / éreztem, megöl, ha hagyom.” – Mintha ma írta volna Ady... – jegyzi meg. – Sajnos, ilyen irányba megy a társadalom. Pedig senki sem tud hat ebédet megenni! Én arra szoktam gyűjteni, hogy a szabadságom idején kint legyek a szabadban. Nyáron vitorlázom, télen elmegyek síelni, ha öszsze tudom rá szedni a pénzt... Tíz éve harminc előadásom volt havonta, ma örülök, ha tíz összejön.

A filmről annyit mond, hogy harminc éve is folyton ugyanaz az öt színész forgatott, és ma is ugyanez a helyzet. Még szerencsés, mert két olyan sorozatban is benne volt – a Linda és az Angyalbőrben címűben –, amelyet még ma is évente ismételnek. Szerednyey Bélának a mai színházi helyzetről az jut eszébe, amikor tíz éve kint jártak Németországban az Isten pénze előadással: mentek egyik nagyváros nagyszínházából a másikba, és mindegyik üres volt. Kiderült, négy színházhoz tartozik egy igazgató, de társulat nincs. – Megint hülyeséget veszünk át Nyugatról – mondja –, ahelyett, hogy megőriznénk, ami jó volt az előző rendszerben, például a pezsgő kulturális életet. A riasztó jelek ellenére optimista vagyok, mert istenáldotta hivatás a miénk, a színészek mindig a kor ékkövei, és a színházat sohase sikerült megölni.


Szétszóródtak vidéken a tehetségek

Rendez is Szerednyey Béla. A pillangók szabadokat Sopronban állította színpadra, a Black Comedyt a Madáchban játsszák csakúgy, mint az Anna Karenina musicaloperát, amelyet a veszprémi közönség is láthatott. Előtte járt Egerben is a darab. A víg özvegyet pedig nemrégiben Kecskeméten vitte színre. – Speciális helyzetben vagyok – magyarázza országjárását –, a Madáchot központi akaratra zenés teátrummá nyilvánították. A prózai társulat tehetséges tagjai szétszóródtak a vidéki színházakhoz. ők ismerik a munkamódszeremet, tudják, nem bántom őket, nem fordítom ki a darabot, és akár két hét alatt összerántok egy előadást.