Kultúra

2013.12.13. 15:15

Tóth Krisztina költő szélesíti műfaji kelléktárát

Nemrég a Trialógusok vendége volt Tóth Krisztina költő, író, akit idén megjelent első regényéről, a műfaji különbözőségekről, az alkotói folyamatot kísérő szorongásáról és korai verseihez való viszonyáról is kérdeztünk.

Marton Attila

– Talán kevesen tudják önről, hogy szobrászként végzett, majd ólomüveg-készítésből is élt. Manapság még készít ólomüveget?

– Gerincproblémák miatt néhány évig nem tudtam, most ismét készítek, az írás mellett ez ma már inkább kikapcsolódás, de üvegezés közben gondolkodom a következő anyagokon.

– „Ha nem írok, az az idő nincs", nyilatkozta egy interjúban a kétezres évek közepén. Ezt máig fenntartja?

– Igen, azt hiszem, most is így működöm, nagyon fontosnak tartom a rendszeres munkát, és amikor éppen nem írok, fejben akkor is jegyzetelek, és készülődik a következő anyag.

– A kilencvenes években lírát, a kétezres években főként rövidprózát írt, idén pedig megjelent az első regénye. Mennyire volt ez tudatos építkezés?

– Ez egy folyamat volt: amikor elkezdtem dolgozni az Akváriumon, éreztem, hogy nem novellák íródnak, hanem összetartoznak a történetek, és egy nagyobb struktúra bontakozik ki belőlük. Most egyébként éppen az utóbbi hat-nyolc évben írt novellákból szeretnék összeválogatni egy novelláskötetet, ami nem azt jelenti, hogy most csak novellákat írok, hanem most ért el oda ez a dolog, hogy azt érzem, hogy lehet belőle egy válogatást csinálni. Az Akváriumnál kifejezetten az anyag természete tartott afelé, hogy egy nagyobb lélegzetű dolog legyen.

Tóth Krisztina: Bízom benne, hogy van a szövegeimben egy vízjel, amiből lehet azonosítani, hogy én írtam, bár az évek alatt minden sejtem kicserélődött. Fotó: Penovác Károly

– Különféle hangulatokat, párbeszédrészleteket gyűjt, amiket később beledolgoz a műveibe. Ezt a módszert a prózánál is alkalmazza?

– Igen, sőt, annál még inkább így működik, a líránál elsősorban képeket lehet begyűjteni, a prózához viszont történeteket. Az a tapasztalatom, ha az ember figyel, akkor rengeteg történetet kap ajándékba, és én úgy hallgatom mások történeteit, hogy lesem közben, mi az, ami több magánál a történetnél, s igyekszem ezeket később felhasználni vagy elemeire bontani, és amit lehet, visszaépíteni a prózába.

– A szépirodalom mellett tárcákat ír, illetve általános iskolai irodalomtankönyvek szerzője is. Mennyire lehet ezeket különválasztani, melyik műfaj áll önhöz a legközelebb?

– A legnagyobb figyelemmel mindig arra koncentrálok, amit éppen csinálok, és mindig az a legnagyobb öröm és szenvedély, hogyha abban tökéletesen alá lehet merülni.

– Vagyis ez nem műfajfüggő.

– Nem, bár az arányok az utóbbi időben egy picit eltolódtak, mintha több rövidpróza és kevesebb vers születne. Gyanakszom, hogy ez a korommal is összefügg: a vers mintha az én esetemben jobban kötődne a fiatalabb, a próza az idősebb évekhez. Sokszor azon kapom magam, ha valami elkezd motoszkálni bennem, és érzem, hogy alapanyag lehet, akkor abból inkább kispróza lesz, de azért írok verseket is. Nincs kedvenc műfajom, nekem az a legnagyobb öröm, ha nagy szenvedéllyel és hosszasan dolgozhatok egy-egy alkotáson, előfordul, hogy egy versen is néha hónapokig.

– Egy tárcán is?

– Annál nem lehet, ebben igaza van, és a tárcának nem is tesz jót, ha az ember túl sokat simogatja vakolókanállal, mert a tárca felületének kell egy pici érdesség és frissesség. Ez olyan, mint a rajzban a kroki. A rövidprózában pedig azt szeretem, amikor hirtelen friss impulzusokat úgy bele lehet tenni, hogy még megvan bennem az érzelmi lenyomata az alapanyagnak.

– Egy interjúban elárulta, szorong, hogy egyszer nem tud majd miről írni.

– Ez minden új dolog előtt bennem van, szerintem ezt mindenki ismeri, aki ír. Megszületik egy dolog, megteremtek egy szövegvilágot, és amikor annak vége van, és el kell kezdeni valami újat, ami nem lehet olyan, mint az előző, s közben a folytonosságot is meg kell tartani. Ez mindig egy ugrás a trambulinról: át kell gondolni az eszközeimet, és azt, hogy az adott teret hogyan szeretném kitölteni, mit akarok a szöveggel. Ezt nagy szorongás kíséri. Amikor pedig tudom, hogy mit szeretnék csinálni, az semmihez sem hasonlítható öröm. Az ember eszközei, lehetőségei, nézőpontjai folyamatosan változnak, és a nyelve is változik, de azért felismerhető marad. Bízom benne, hogy van a szövegeimben egy vízjel, amiből lehet azonosítani, hogy én írtam, bár az évek alatt minden sejtem kicserélődött, nem ugyanaz a személy vagyok, és abban is eltolódnak bizonyos hangsúlyok, ahogy a világot látom. A témák nagyon sokszor hasonlóak, húszéves koromban is az idővel és a testtel foglalkoztam. Van egy folytonosság, ami mellett kitapinthatóak az elmozdulások. Megváltozik az ízlése is az embernek, sok dolgot, amit formai kihívásnak tekintett, már nem érdekli, máshol van a tétje egy szövegnek.

– A korai verseivel például mennyire tud azonosulni?

– Én látom bennük a folytonosságot, de mint verseket nem szeretem őket. Nem gondolom, hogy át kellene írnom őket, mert most egyszerűen más anyaggal dolgozom, azzal vagyok elfoglalva, hogy a lehető legpontosabban megcsináljam.

– Lehet-e tudni részleteket a megjelentetni tervezett novelláskötetéről?

– Egy válogatáskötet lesz az utóbbi öt-hat év novelláiból, valószínűleg jövőre jelenik meg.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!