Modern kori Don Quijote

Az ötven év feletti korosztály még jól emlékezhet Bertha Bulcsu író Jelenségek című sorozatára, amelynek fejezeteit annak idején hétről hétre az Élet és Irodalomban olvashattuk. Sokan kifejezetten ezért vásárolták meg a lapot. Évek óta ismerek olyan városbelieket, akik ha megkapják a havonta megjelenő Balatonfüredi Napló friss számát, rögtön a Levél az olvasóhoz című rovathoz lapoznak, hogy elolvassák Gaál Antal publicisztikáját. Bertha Bulcsu hétköznapi dolgainkról, megnyilvánulásainkról szólt egy országhoz, a legapróbb visszásságokat is pellengérre állította. Gaál annyiban különbözik az írótól, hogy jobbára a saját környezetéből meríti témáit, majd a műfaj szabályai szerint induktív vagy deduktív módszerrel tágítja széles körűvé véleményét. Konkrét esetekből, jelenségekből von le általános következtetéseket, vagy éppen a folyamatok összességéből jut el ez egyedi esetekhez.

A költő jegyzetei korántsem partikulárisak. A nyílt színen, a közösségi tereken keresi leveleinek tápláló forrásait. Figyel és szemlélődik, közben rátalál a lényegre. Olykor eltökélten, olykor spontánul. Aztán felgöngyölíti a látottakat, tapasztaltakat. Hevült indulata egy idő múltán átmegy józan mértéktartásba. Nem haragvó, de válogatott szavai nincsenek rózsaszín masnival átkötve. Gaál nem délibábokat akar látni, hanem valamit kezdeni akar a feje tetejére fordult világgal. A vétkeseket keresi. Eszmei kitérőket tesz, hogy elmondhassa, ami a bögyét nyomja. Vannak vesszőparipái, és ezekhez makacsul ragaszkodik, nem mond le róluk, csupán annyi megalkuvásra hajlandó, hogy indirekt módon vitába száll az olvasóval. Tudja, hogy nem mindenben értünk vele egyet, és ez a minimum, amit egy publicista elérhet.

Gaál írásai engem kibillentenek amúgy is labilis lelki békémből. Igyekszem megérteni őt, hogy miért nem érti meg és fogadja el azokat a visszafordíthatatlan világfolyamatokat (kicsiben és nagyban), amelyekkel az ember önmagát rombolja és ítéli lassú megsemmisülésre, ami egyelőre csak hipotézis. Miért perel, miért lázadozik? Néha úgy tetszik nekem, hogy Don Quijote szélmalomharcát vívja. Rohamra indul a Hatalmasságok ellen. Zsörtölődéseivel persze nem kell azonosulni, nem erőlteti ránk érveit, belátásunkra bízza, hogy mit szívlelünk meg, és mit vetünk el. Bátor lovagi tett az övé, annál is inkább, mert ismeretlen a végeredmény. Hatnak-e a levelek? S mennyire? Másképpen fogunk-e viselkedni és élni? Mikrovilágunkban talán igen, de makro méretekben kicsi az esélye annak, hogy észhez tér az emberiség, és nem hordja el maga alól a Földet. A jegyzetek írója megkísérli konok szubjektivitását átemelni az objektív valóságba, és ehhez ezernyi apropót talál. Megütközik, felháborodik, olykor túlságosan is dramatizálja azokat a dolgokat és jelenségeket, amelyek kiszolgáltatottá tesznek bennünket, de recept nincs ellenük. A pénzvilág bankok, kölcsönök megkerülhetetlenek és legyőzhetetlenek. A jegyzetek között tehát akadnak illúziót lebegtető fanyalgások, noha Gaál kritikája jogos, eszmefuttatása logikus. Érdeme az is, hogy következetes mindvégig, kitart elvei mellett.

Hagyományos magánideológia és értékrend lengi be a kötetet. Ebben a szellemi közegben nem marad visszhangtalanul az ordító műveletlenség, az agresszió (nem kell hozzá világváros, kitöréséhez elég a tihanyi bicikliút); felcsapnak benne krónikus nyavalygásaink, közlekedési tahóságaink, a tévécsatornák butító ártalmai, az üzletek megtévesztő árcédulái és azok az álarcok, amelyeket nem csak farsangkor öltünk magunkra. Gaál Antal, ha akarja, ha nem, olvasmányos kötetében egzakt küldetésre vállalkozott. Ne tagadjuk: hálátlan missziót teljesít. Nemrégiben Horatius munkáit lapozgattam, nála akadtam, a következő szentenciára: Rád is tartozik az, ha a szomszédod fala lángol. Az olvasóknak címzett, nem éppen vidító levelek hasonló felelősséggel íródtak. Hogy aztán borúsabb képet festenek-e valóságról, vagy adekvát eszközökkel ábrázolják, eldöntheti a Kedves Olvasó.