Anyanyelvünk közös kincsünk

Manapság sokszor szólunk a valamennyiünk érdeke ellen terjedő környezetszennyezésről. Joggal. Ám kevesebbet vagy legalábbis nem eleget a nyelvi szennyezésről. Pedig ez is rég’ a körmünkre égett. Az idegen hatások és a saját pongyolaságunk, igénytelenségünk is ártalom.

November 13-a a magyar nyelv napja. Anyanyelvünk közös kincsünk. Összetartó, nemzetmegtartó erő. Tudós nyelvészeink nem hiába figyelmeztetnek: esetenként hiányos a helyesírás, hadarunk vagy nyökögünk. Rossz hangsúllyal, s divatmajmolásból idegen szavak tömkelegével fejezzük ki magunkat. Adassák tisztelet a kivételnek!

Hihetnénk, a rádióban, televízióban helyesen beszélnek, a sajtóban szabatosan írnak. Bizony, ez sokszor nem így van. A leírtakban gyakorta hibádzik a szórend... Halljuk, rosszkor hangzik a hangsúly, a mondat vége pedig „fölszalad”. Hiányzik a tagolatlan szófolyamokból a szünet. Csorbát szenved az íratlan szabály is, hogy kevés szóval mondjunk el sokat. Való igaz, nem könnyű jól beszélni, jól írni magyarul. Hallás, megfelelő légzés, tiszta, csengő hangképzés kell az élőszóhoz. Bármily rövid mondandó, írás is olyan, mint egy építmény. Mint egy kényes szerkezet. meg kell tervezni, szerkeszteni. Legyen alapja, ha úgy tetszik, eleje, közepe, s befejezése. Bontakozzék ki benne a mondanivaló  –  így válik figyelemre, rokonszenvessé, élménnyé akár.

Sorolhatnám saját falum egykori kiváló példáit is. A török korból fönnmaradt alsóörsi családlevelek gyönyörűséget keltő magyarsággal, veretes tömörséggel szólnak hozzánk. Ezeket ma is büszkeséggel olvashatjuk. A XVIII. századi jeles szülöttünk Fábián József természettudós. Mórocza Dániel nyelvművelő jogász. Anyanyelvünkön zeng Balaton-szerelmű költőnk, Endrődi Sándor örökszép költészete. Életműveiket szellemi kincsestárunkban őrizzük.

Dicsérendő szomszédokkal is büszkélkedhetünk. A felsőörsi Pápay Sámuel nyelvújítóval, a balatonalmádi Váth Jánossal, a csopaki Timár József regényíróval. A szép magyar írás, szólás füredi apostolával, Zákonyi Ferenccel, a Balatonról mesélő Lipták Gáborral. Szentgálról Lőrincze Lajos nyelvészprofesszorral. A sok veszprémi halhatatlannal.

Maradok még Alsóörs példájánál. Falubeli diákjaink között ünnepelhettünk már országos szépkiejtési verseny Kazinczy-díjasát. Hasonló vidéki megmérettetéseken rendre jelesen végeznek helybéli ifjú lányaink, fiaink. Régi öröm: szép magyarsággal beszélnek iskolásaink. A fiatalkori alapismeretek adják meg életre szólóan a szép szó és írásbeliség szüntelenül gyarapítható készségét.

Anyanyelvünk fejlődéstörténete bizonyítja: ősi emlékei, hatalmas szókincse, a magán- és mássalhangzók különös ötvözete, dallamossága és hajlékonysága révén a világban ma beszélt nyelvek élvonalába sorolandó. A nemzeti-, a köz-, az irodalmi és a sokféle nyelvjárási változatai, a szaknyelv, diáknyelv, tolvajnyelv, mind-mind a fölöttébb gazdag létét igazolja. Éppen a tűnt időbe mélyedő gyökerei okán értjük az évszázadokkal ezelőtt keletkezett írásainkat, megőrzött beszédemlékeinket is.

Szinte fölmérhetetlen ma már az állandó hírözön, amiben a sokrétű tájékoztatás változatos műfajai  között  válogathatunk. E táguló határok még inkább nyelvünk őrzésére hajlítanak bennünket. Ezért is kell kifogyhatatlan  forrásainkból merítenünk. Berzsenyi ünnepélyességéből. Arany páratlan szókincséből. Petőfi láttató erejű lírájából. Ady eredendő tőrőlmetszettségéből. Kosztolányi pazarló sokszínűségéből. Illyés roppant pusztaerkölcséből. József Attila nyelvbirodalmából. Nagy László tájfestészetéből. Simon István faluhűségéből. Bennük él, lüktet, izzik és süt ránk édes anyanyelvünk nevelő, nemzetőrző varázsereje.