Győzelemtől győzelemig

A Jacques Rogge úr vezette megújult Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) ugyanis úgy tűnik az ifjúság megszólításában látja az olimpiai eszme megromlott presztízsének visszaállítását.

Ennek érdekében a kilencvenes évek elején kezdődtek az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál elnevezésű rendezvények, amelynek céljai nagyjából megegyeztek, megegyeznek az első szingapúri ifjúsági olimpia alapeszméivel.

Népszerűsíteni az ötkarikás mozgalmat, a fiataloknak életmodellt adni, melynek végén majd mi más várna rájuk, mint az olimpiai dobogó legmagasabb foka.

Na, pontosan ez az, ami tévútra viheti azokat az egyébként tehetséges, szorgalmas, alázatosan a sportnak élő srácokat és lányokat, akik a városállamban jól szerepelnek.

Ráadásul a hazai sportvezetők és a média, feltételezem közös elhatározás okán, meglehetősen kiemelten kezeli a szingapúri történéseket. Ami nem baj, csak nehogy valaki valóban azt gondolja, hogy az ázsiai aranyéremtől egyenes út vezet a 2012-es londoni vagy 2016-os Rio de Janeiró-i első helyhez. Mert ez nem így van. Ahhoz rengeteg szerencse, még több munka, kitartás, jó edző és felsorolhatatlanul sok minden kell, hogy valaki a felnőtt olimpián is a legjobbak közé kerüljön.

A szingapúri sikerek nyomán ugyanis már megkezdődött az előkelő helyen a magyar csapat a pontversenyben, a magyar éremhalmozók és ehhez hasonló hangzatos, féktelen ünneplés.

Persze errefelé kétségtelenül ősidők óta van hajlam arra, hogy a sportgyőzelmeket valamiféle misztikus tulajdonsággal ruházzuk fel, amely alkalmas elfedni a problémákat, sőt még a magyar fölény jóleső érzésével is eltölt. Ezúttal azonban nagyon óvatosan fogalmazzunk, mert az ifjúsági olimpia nem más mint egy elképesztően nagy és meghatározó élményt nyújtó és adott esetben remek motivációt adó világrendezvény, ahol a fiatalok ismerkednek, barátkoznak és persze versenyeznek is.

Ahol természetesen öröm és dicsőség a legjobbak között végezni, de az út innen még borzasztóan hosszú és nehéz, bárki is állítja ennek az ellenkezőjét.