Nincs mire föltenni a javulás koronáját

Mert előrelépést nyilvánvalóan az nem jelent, ha a válogatott olykor-olykor elcsíp egy ötödik, negyedik, ne adj isten, dobogós helyet. Fejlődés az, amikor egy csapat korábbi önmagához képest hosszabb távon jobb, gyorsabb, hatékonyabb játékra, azaz minőségi változásra képes.

Ez a mai magyar férfiválogatottra nem igaz, nemzeti együttesünk bárkit képes legyőzni a világon (mit nem adnánk fociban ezért!), egy-egy meccsen elkápráztatja közönségét, de ez a tulajdonsága nemcsak talmi dicsőség, hanem a fejlődés óriási gátja is egyben. Vezető, szponzor, játékos és szurkoló egyaránt tud takarózni, védekezni, önámítani azokkal a valóban kimagaslóan jól sikerült mérkőzésekkel, amelyekből egyet-kettőt szinte kivétel nélkül minden világversenyen produkál a társaság. Nagyszerű, könnyfakasztó, világraszóló diadalok ezek, csak észre kellene venni, hogy nincs mire feltenni a gyémántokkal ékesített koronát.

Rengeteg fiatal kézilabdázik, egyre több tehetség tűnik fel, láthatóan él a sportág, azonban a felnőttek közvetlen utánpótlása helyén gyakorlatilag lassan egy évtizede hatalmas űr tátong. Az is elképzelhető, hogy évek óta nincsenek olyan fiatalok, akiknek a beépítését érdemes lenne elkezdeni, a másik oldalról nem látom, hogy ezzel bárki is komolyabban próbálkozott volna. Építkezés helyett az állandó eredményhajhászás megy, ami persze tökéletesen érthető abban az esetben, ha a jelen fontosabb, mint a jövő.