Bűvös száz

A nagyszájú vasutas 91-nél kidőlt. Száz év, az már valami! Ezért már postatiszt hozza ki – szál rózsa kíséretében – a köztársasági elnök gratuláló levelét. És bejelentkezik köszönteni az alpolgármester. Anyuka együtt lehet a fényképen az alpolgármester úrral. Az ingyenes újságot minden postaládába bedobják, megtudhatja mindenki, milyen világra szóló teljesítmény született a fenyőfák árnyékolta családi házban.

Vigyáztam anyukára, mint a gyermekemre. Nekem anyuka volt a családom. Mit kér reggelire? Nem fázik? Üljön a cserépkályha mellé! Mértem a vérnyomását. Kikészítettem a gyógyszereit. Szinte ápolónői munkát végeztem. Tartottam benne a lelket: sikerülni fog, segítek, megcsináljuk! Mindenki eljött az ünnepre, alig fértek a házba. Virágerdő maradt utánuk és rengeteg takarítani való.

Anyuka kimerülten nézett maga elé, s mint aki jól végezte dolgát, néhány hét múlva elaludt. Csak legalább ne írt volna végrendeletet! Vagy ne hagyta volna rám a ház egyharmadát! Mert a testvéreim megtámadták a végrendeletet, mondván, anyuka nem tiszta elmével írta. A per hírére infarktust kaptam. Halálom esetén a húgaim és a nővéreim örökölnek.