2019.03.10. 07:00
Sintra, a „dicsőséges éden”
Ha kimozdulnánk a portugál fővárosból, ahol oly marasztalók a dombokra kapaszkodó retró villamosok, dilemma elé kerülünk. Mint arról korábban beszámoltunk, lehet Estoril az úti cél, már csak a magyar vonatkozások miatt is, csábító a Cabo da Roca, a kontinens legnyugatibb pontja. Ám ha olvastunk valaha is a portugál Loire-völgyről, akkor bevállaljuk Sintrát. A bevállalás jelentősége odaérve kap értelmet.
A korszellem és a környezeti adottságok találkozása mesebeli palotákat, buja kerteket és titokzatos labirintusokat eredményezett (Palace Pena)
Fotó: Arany Horváth Zsuzsa/Zalai Hírlap
Érdemes vonattal menni, nemcsak azért, mert sofőrpróbáló hegyi utakon kellene autóznunk, hanem azért is, mert a varázslatos, pompás csempézetekkel díszített Rossio pályaudvarról indulhatunk, s éppolyan lenyűgözőre érkezhetünk. A vasútállomás utcájában ott állnak az autóbuszok, amelyek körbevisznek Sintrán. A portugál királyok és főnemesek kastélyainak helyet adó óceánközeli város területe ugyanis hatalmas. Csalóka a kép, hiszen minden ormon váracskákat látunk, melyek légvonalban roppant közelinek látszanak, de számolnunk kell a patakok szabdalta völgyekkel, amelyek jókora kerülőkre kényszerítenek mindenkit, turistát és ott élőt egyaránt.
Valójában ez az egyik eleme a semmihez sem hasonlítható romantikának. Alig kaptatunk fel az egyik kastélyhoz, a másik hegyormon ott csábít a másik, ahova természetesen feltétlenül át kell „szaladnunk”. Azért a ránk esteledéssel vigyázzunk, a vonat nem vár, és a legszebb nyári nap is szürkülettel érkezik, amikor hirtelen vonzerejét veszti a hely. Mivel hegyek közé ékelődött, különleges klímájú, de az alkonyatkor mindenképp feltámadó szél azért nem nagyon lesz a barátunk, főleg, ha lenge öltözetben indultunk reggel a meleg Lisszabonból. Ne nagyon próbálkozzunk hosszabb gyaloglással, főleg kisebb gyerekekkel, csípjük el inkább a zsúfolt buszokat, mert a taxik – épp a terepviszonyok miatt – borsos árakkal dolgoznak.
Sintra a 19. századi romantikus építészet legeredetibb európai helyszíne. A korszellem és a környezeti adottságok találkozása mesebeli palotákat, buja kerteket és titokzatos labirintusokat eredményezett.
A Nemzeti Palota, a mór vár és a Pena Palota meglátogatása még akkor sem hagyható ki, ha úton-útfélen kávézók szirénhangjainak kell ellenállnunk. (Helyi süteményt az 1756 óta működő cukrászdában együnk: queijadát, a sintraiak híres sajttortáját válasszuk.) A II. Ferdinánd, II. Mária portugál királynő férje által építtetett Palace valóságos mesevilág, sokaknak talán a giccs Mekkája, de éppen azért jelentenek élményt zegzugos udvarai, mert nem akarnak másnak látszani. Itt minden megvalósult, ami csak eszébe jutott a tulajdonosnak és a kőművesnek. A Nemzeti Palotát szinte minden szögből láthatjuk érdekes, kúp alakú kéményeivel. A palota a 14. és a 20. század között végig nyári királyi rezidenciaként szolgált, így több építészeti stílus is felfedezhető rajta. Az útikönyvek jelzik, a Nemzeti Palota közelében van a Challet Biester, mely a város egyik leghíresebb villája, itt forgatták Roman Polanski Kilencedik kapu című filmjének egyes jeleneteit.
A világörökség részét képező mór várnak (Castelo dos Mouros) romantikusan szép a nemzeti parkot is magában foglaló környezete, s az onnan nyíló panoráma lenyűgöző. (Sintra és környéke is hosszan mór kézen volt. 1147-ben foglalta vissza a területet az első portugál király, I. Alfonz. A mórok hegytetőre épített városa ezt követően több mint 600 évig a portugál királyok nyári rezidenciájaként szolgált.)
Sintra régi, elegáns villái főúri nyaralók voltak, amelyek a nyári lisszaboni hőség elől menekülőknek nyújtottak enyhet. Ma a villák egy része hotelként, panzióként funkcionál.
A húszas években épült a kaszinó, mivel a lisszaboni polgárság már nem csupán a pihenést, hanem a szórakoztatást is elvárta Sintrától. A város ugyanakkor kedvenc nyaralóhelye volt sok-sok művésznek, írónak, költőnek. Lord Byron és a dán meseíró, Andersen is az itteni idilli és egyben varázslatos környezetben mélyült el gondolataiban, hagyta magát ösztönözni, ihletni az írásra. Az angol költő egyenesen „dicsőséges édennek” nevezte Sintrát.