Vonaton

A gyorsvonatra váltott helyjeggyel kényelmesen, másfél óra alatt Budapestre értünk azzal az előnnyel, hogy közvetlenül szállhattunk át a metróra, majd a földalattira. Hazafelé viszont picit változott a komfortfokozat. Személyvonatot értünk el. Hely volt bőven, a négyes ülésben telepedtünk le, egy fiatal férfivel szemben. Útközben csendben átbeszéltük a nap történéseit, miközben kint szinte észrevétlenül borult sötétbe a táj. 

– Látod, ezért akartam még világosban hazaérni! – szólalt meg útitársam a kinti sötétség láttán, majd elmesélte milyen rémülettel töltötte el korábban, hogy nem látja az elsuhanó állomásokat, ami támpontot ad a leszálláshoz. Egy ideig próbálkoztam árnyékot tartani a kezemmel, hogy kilássak, de a vagonbelső visszatükröződése ezt lehetetlenné tette. Kezdett rám ragadni a kétség. Aminek hangot is adtam, majd eszembe jutott, a személyvonaton hangos utastájékoztatás sincs. Tehát nem tudjuk, hol járunk, vakon robogunk a vaksötétben… Megpróbáltuk kitalálni, melyik állomásokon áll meg a vonat, soroltuk a lehetőségeket, de rájöttünk, biztos információ híján ez a matek sem jön be. Kevés tanakodás után útitársam reménykedve kérdezte meg a szemben ülő férfitől, hol száll le. – Várpalotán – jött a vigasztalan válasz. Félhangosan megállapítottam, konkrét stratégiát kell kidolgoznunk, hogy időben leszállhassunk, majd reménykedve jegyeztem meg, a hátunk mögött még van egy utas. Innentől útitársammal felváltva ötleteltünk a megoldáson, többnyire a lehetetlen határát ostromolva, mindezt persze halálos komolysággal előadva. Ekkorra már a szemben ülő fiatal férfi összecsukta a könyvét. Szemmel láthatóan igyekezett úrrá lenni derültségén, egyre kevesebb sikerrel. Mire eljutottunk a tényhez, miszerint vonatunk Veszprémig közlekedik, már mindhárman hangosan nevettünk. Ám ekkor jött az újabb felismerés – a személyvonaton nem gombnyomásra, hanem mechanikusan nyílik az ajtó! Pánik újraindul! Persze ezzel egy időben a vagonajtó-kezelés legképtelenebb módjainak taglalása. Mindketten sziporkáztunk az ötletekben, amiket már magunk sem tudtunk nevetés nélkül megállni.  

A vidám hangulatban a gyerekkori élmények is előkerültek, mindhárman jókat derültünk, így aztán nemcsak a jó kedv, az idő is szárnyra kapott. Röpültek a percek, szinte észrevétlenül telt az utazás. Új ismerősünktől Várpalotánál a vagonajtó kezeléséből szemléltető oktatást kaptunk. Hálásan köszönte meg a vidám, nem mindennapi utazást. Mint fogalmazott, az élményt. Amire sor máshol nem igazán kerülhetett volna, mint a – vonaton.