Az igazi portfólió

Életerőtől, boldogságtól kicsattanó nyugdíjas tanárként, de legfőképp nagybetűs nagymamaként tölti napjait, s most, hogy van ideje, végigvizitálja tanáréveinek „asszisztenseit”, hogy egy csésze tea mellett nosztalgiázva elevenítsék meg a „dicső múltat”.

Azt meg különös megnyugvással konstatálja, hogy nem kell részese legyen a mai hajtásnak, nem stresszelik szakkörök, tanfolyamok.

Pedig szerette csinálni, tanárévei minden pillanatát szerette. Szürke eminenciásként, szerény dolgosan teltek a napok. Sok év, sok sors, sok felnövekvő nemzedék. Akik a keze alatt tanulták a helyes betűvetést, neki köszönhetik az élménydús, jelmezes, kivetítős, megelevenedő történelem- órákat, akik gyerekké tették őt is nemegyszer, farsangon, kulturális bemutatókon. Nem kisebb az érdeme, mintsem hogy elindította az alig járni-látni tudókat a művelődés, a művészetek világában. A nagybetűs életben szintúgy. Tanú erre sok megsárgult fotó, amelyeken gyerekkoszorú közepén ülve mesél vagy épp terített asztalnál figyeli büszke-szeretőn tanítványai osztálytalálkozós élménybeszámolóit. Pályája, élete „hírnökeit” albumba rendezte, gondosan, szeretőn, büszkén. Személye, képe alig fellelhető – de az album nem is róla, hanem szeretteiről szól: kollégákról, diákokról, versenyekről, közös fellépések- ről, ellesett szeretetpillanatokról, kirándulásokról, találkozókról.

Millió képeslap is van az albumban: a világ minden pontjáról érkezett üdvözlő-és köszönőszavak. Diákoktól. Kacskaringós betűk, néha helyesírási hibák, megcsúszott tollvonások jelzik, hogy a lapok írói milyen zavarban voltak. Öröm és hála zavarában. Szívmelengető emlékek, egy élet munkája, kincses album, amely szeretve tisztelt kolléganőm „Szeretetkönyve” is lehetne. Az is. Az igazi portfólió.