Idegen hús

Az egész történet szuvidolással kezdődött. Ez egy relatíve új hőközlési eljárás, tulajdonképpen egy professzionális főzési metódus. A lényeg röviden, hogy csak friss alapanyagot használhatunk, max a vágást követően 12 órával bezárólag. Szóval lapozgattam egy régi szakácskönyvet (Rozi néni szakácskönyve 1914) felakartam idézni egy-egy régi elfeledett magyar ételt modern technológiával. Felbuzdulva, kedvet kapva, kaján mosollyal rohantam a telefonhoz.

Borjúcsülökre és marhapofára lett volna szükségem, természetesen frissen. A sóhaj mindent elárult a vonal végéről. Nincs! Csak fagyasztva. Marhapofa és pacal Németországból, borjú Új-Zélandról, sertés Szlovákiából, hátszín Argentínából. Már tudtam, az alkotás nyújtotta öröm miután olthatatlan vágyat éreztem, elszállt. Szertefoszlott. Kicsit megtörve visszaballagtam, hát a húselőkészítőbe, mindennapos rutinnal nyúltam a hűtőbe, a Szlovák szűzpecsenye után, mely feldolgozásra várt. Optimista énemet ismerve, megrántottam a vállam, lelkem mélyén remélve, hogy tartogat még izgalmakat ez a nap. Igazam is lett!

Híreket a rádióból. Drágul a csokoládé, az idényáras élelmiszerek 5,1%-os emelkedést mutatnak tavalyhoz képest. Tojás 49,4% !! Így hát fogcsikorgató türelemmel, visszanyelt szavaimmal duzzogva elhatároztam, jöhet egy nyugtató cigi. Mélabús pofával néztem végig az utcán, román-magyar eladók árulják a Kínai „magyaros’’ terítőt. Hogyan jutottunk idáig? A kérdés jogos, de választ senki sem ad rá. Kisposták bezárnak, holnap meg a vonat sem jön már. A magára maradt ember elfárad, megvénül. Aki meg mozdulni tud, az meg menekülőre fogja. Elhagyja a földet, amely életet adott neki. Ezelőtt öt évvel három kocsmát tartottak el a fiatalok Tihanyban. Mára egy maradt talpon, azt sem nézik jó szemmel. Hátulról ismét az elmémbe nyíllalt egy kérdés. Hogyan sodródtunk idáig? Személyes kudarcként könyveltem el a történteket. De mit tehetnék? Vagy mit tehetnénk? Fegyvertelen a lelkünk lázadása, mégis úgy érzem, érdemes elgondolkodnunk, nekünk magyaroknak.