Megtalálni az utat a fiatalok füléhez és lelkéhez – Felföldi Gáborral beszélgettünk

Hogy kerültél ide a veszprémi egyetemre és azon belül miért a közművelődési titkárságágon kezdtél el dolgozni?

1999 és 2004 között itt tanultam a veszprémi egyetemen, színháztörténet szakon. Miután végeztem az akkori tanszékvezetőnk, Pintér Márta tanárnő hívta fel a figyelmemet az éppen megüresedő kulturális titkári állásra. Mivel régebb óta tevékenykedtem a város kulturális életében, éltem a lehetőséggel és 2005 februárjában megkezdtem a munkát.

Az egyetem kulturális élete igen színes, sok programot szerveztek. Honnan indultatok, mit sikerült megvalósítani és melyik program áll hozzád a legközelebb?

A színháztörténetet szerettem tanulni, Bécsy Tamás elég szerteágazóan találta ki ezt a képzést. Az embernek sok részterületre rálátása volt a bölcsész tudományokon belül.

Ismertem az egyetem kulturális rendszerét, kínálatát, tudtam, hogy mik a hiányosságok, és mit lehetne még erősíteni. Nem akartam mindenáron színházi és irodalmi műsorokat betervezni (amik közelebb állnak hozzám), mivel azt is figyelembe kellett vennem, hogy a világ és az érdeklődés a zenei kínálat felé megy el. Így ezt kezdtük el erősíteni. Alapvetően ennek az elképzelésnek köszönhetően jöttek létre olyan állandósult programok, amelyek most már bő egy évtized után is megtalálhatók az egyetemi kínálatban. 2005 szeptemberében indult a Gitáros esték, majd a Zenei csemegék sorozatunk. Az előbbi kisebb, kamara jellegű, utóbbi nyitottabb, jazz-esebb a városban is nagyobb érdeklődésre számot tartó esemény. Később jöttek a Világzenei estek, hogy szélesítsük, színesítsük a kínálatot. Ezek az események kiállták az idő próbáját. A Gitáros esték inspirálták az Egygitáros minifesztivált, amit már hetedik alkalommal szervezünk.

Szerencsére a helyi zenészeket mozgósítva, sok régiós éréket tudunk bemutatni a hallgatóknak. Persze az én szívemhez közel álló prózai dolgokat is megtartottuk. Fontos, hogy több pilléren álljunk, és egyfajta mintát, ízlést közvetítsünk, és mellette kulturális nevelést végezzünk. Értéket próbálunk teremteni, ami egyszerre klasszikus és a 21. század fiatalságának is szól. Kicsi művelődési házként működünk, igyekszünk mindenből mutatni valamit: kiállításokat, filmklubot, irodalmi estet... A lényeg, hogy sokszínű és változatos legyen a programkínálat.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munkádban?

A kezdetektől a legtöbb problémát a kommunikáció áramlása okozta. Ez talán furcsán hangozhat a mai világban, amikor mindenen lehet már információt hordozni, de pont ezért elég nehéz a lényeget kihámozni. Volt olyan időszak, amikor azt hittem az érdektelenség a legfőbb akadályozónk, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább a lustaság és a figyelmetlenség. Könnyebb a kollégiumban vagy az albérletben bekapcsolni a számítógépet és virtuális élményt szerezni, mint eljönni egy programra. Ennek ellensúlyozására vezettük be 2014-ben a kulturális kreditszerzés lehetőségét. (kredit: felsőoktatásban a tanulmányok megszerzésére használt mértékegység – szerk) Ez erős ösztönző erő lett, és sok olyan fiatal jelent meg az előadásokon, akik korábban nem vettek részt a rendezvényeken. Szerencsére sok pozitív visszajelzés jött tőlük, rácsodálkoztak arra, hogy itt a közösségi létet élményszerűen élhetik meg.

A másik probléma a képzési idő lerövidítése lett. Régebben öt évig tanultak egy intézményben, így két-három év alatt fel lehetett építeni egy közösséget, ami még évekig működött. Most a hároméves képzés alatt ez beszűkült, állandóan aktivizálni kell a hallgatókat.

Miért fontos a kulturális nevelés? Hogyan lehet hatni a fiatalokra?

Mindig, amikor az egyetemi létre gondoltam, egyfajta értelmiségi képzést is gondoltam mögötte. Ez még hallgatóként fogalmazódott meg bennem, amikor pedig elkezdtem ezt a munkát, már hatványozottan élt bennem az elképzelés. A hallgatók többsége a tanult szakma iránt orientálódik, nincs globális világképe. A mai világban nem gond, ha egy informatikus vagy mérnök a lelki felüdülést a művészetek útján találja meg, ezzel tud kikapcsolódni és új élményeket szerezni. A probléma ott kezdődik, hogy jönnek olyan generációk, akik nem feltétlenül kapták meg a kulturális előképzettséget, ami szükséges a művelődés belső igényéhez, az érdeklődéshez. A felsőoktatásban ez már egy megkésett nevelési szándék, korábban kell elérni a fiatalokat. Ezért is nyitottunk a középiskolások felé táborral és pályázatokkal is.

Emellett rendszeresen próbáljuk Veszprém kulturális intézményeire felhívni a figyelmet. Abban bízom, hogy az a fajta kulturális nevelés, amit mi itt nyújtunk, talán ráerősít arra, hogy a fiataloknak kinyíljon a világra való látószöge. Ezért olykor egy-egy külső intézménynek a programját is belecsempésszük az ajánlatunkba.

Sokan ezen a héten tudják meg, hogy Veszprémbe fognak járni egyetemre. Az elsősöknek milyen programokban van lehetőségük részt venni?

A Kultúraszervező Csoportnak a szorgalmi időszakban (szeptembertől decemberig, februártól májusig) rendszeres programkínálata van: leginkább a keddi kultúrnapokon a hangsúly, ilyenkor a kamarateremben mindig rálelhetnek az érdeklődők valamilyen előadásra, eseményre. A kiállításainkat az aulában vagy a B és C épület közötti átjáró galáriában tekinthetik meg. Félévenként huszonöt-harminc rendezvényt szervezünk, amelyek a szórakoztatás és a művészetek között egyensúlyozva próbálnak minél több érdekességet közvetíteni. Aki most az egyetemre érkezik, szeptemberben jöhet is az Egygitáros minifesztiválra. Ez elég markáns évkezdő kulturális dózis, három napon keresztül két-két koncertünk van.

Mit látsz az irodalomon belül, ki népszerű?

Igyekszünk sok mindennel próbálkozni, volt ’56-os és világháborús évforduló, ezekhez mind társítottunk irodalmi programokat is. József Attila rendületlenül népszerű, ő egy örök klasszikus. De Faludy Györgytől kezdve Petőfi Sándorig sokan megjelennek a kínálatunkban. Nem úgy vettem észre, hogy a fiatalok el lennének rettenve ettől a dologtól. Igazából minden a tálaláson múlik. Ha az előadó meg tudja találni a megfelelő csatornát, ami a mai fiatal füléhez, szívéhez, lelkéhez elér, vagy ha tud közvetlen, meghökkentő, megrendítő lenni, az a fiatalságot is lenyűgözi.

Van még olyan terv, amit nagyon szeretnél véghezvinni az egyetemen?

Örülök annak, amit itt felépítettünk, látható és jól érzékelhető eredménye van. Ezt kellene valahogy megtartani, megerősíteni és biztos lábakon tudni, tovább kell dolgozni azon, hogy a kínáltunk széles maradjon. Reméljük, hogy egy kicsit a városi közönség is jobban ránk talál a jövőben. Mindig kisebb léptékben gondolkodom. Szeretném, hogy a megfelelő szellemiséget a következő évben is ugyanazon a színvonalon, sokszínűséggel, értékkel, erőteljes jelenléttel tudjuk nyújtani. A megújulás fontos, az viszont csak úgy megy, hogy az egyetemistákkal valamiféle kapcsolatban vagyunk, megtaláljuk az utakat hozzájuk. Hihetnénk, hogy nagyot változott a világ, de az emberi érdeklődés talán mégsem akkorát… megerősítés, ha a programjaink a huszonévesek igényeivel összetalálkozik.

Régóta részt veszel a Váci Mihály Irodalmi Színpad munkájában is. Velük hogyan kerültél kapcsolatba?

Ez egy elég régi történet (bár az egyetemi létem is lassan 15 éves). Az otthoni közegből indult a kultúra magamba szívása, édesanyám óvónő, édesapám gyakorlatilag az étkezések közben is olvasott, folyton könyv volt a kezében. Az iskolában a tanárimnak köszönhetően az irodalom szeretete elég erősen megragadt bennem, versmondó versenyekre jártam. Ezt akkor még nem vettem komolyan, az úszás jobban lefoglalt. A középiskolában abbahagytam a sportot, ezután a volt óvónőm vitt el Pintér Tiborhoz, az irodalmi színpad akkori vezetőjéhez. Ott találtam rá egy olyan közösségre, ami az irodalom értékét hirdette, és ezt a vers- és prózamondás, szerkesztett pódiumműsorok formájában be is mutatták a közönségnek. Nagyon eltért a versmondó versenyektől, mert nem egyedül volt az ember, hanem egy kis csoport együtt dolgozott a műsorok sikerén. Amit az egyetemen megtanultam, a színház működését, a formanyelveket, itt át tudtam ültetni a gyakorlatba.

Hogyan látod, Pintér Tibor örökségét sikerül tartani és továbbvinni?

Nagyon bízom benne, hogy Tibor bácsi büszke ránk. Ő negyven évig vezette ezt a társulatot, amelynek most már Sz. Csordás Éva is húsz éve áll az élén. Szerintem létünk sikerének egyik kulcsa ez, vezetőink állandósága, kitartása és példamutató lelkesedése. Még Veszprém Megyei Irodalmi Színpadként indult 1958-ban a történet, majd Váci Mihály halála után, 1971-ben vette fel a csoport a költő nevét, a szellemisége, költői hitvallása iránti tiszteletből. Amilyen értékeket Tibor bácsi és az elődök leraktak, a mai napig őrizzük, igyekszünk ezt átörökíteni, de modernizálni is. Utóbbi azért fontos, mert mindenképpen formanyelv-váltásra volt szükség a digitális korba csöppenve. Hiszem, hogy a hagyományok lerombolása nélkül tudunk folyamatosan megújulni. Ha az ember visszanéz az irodalmi színpad történetében, akkor azt látjuk, hogy Tibor bácsinak is voltak olyan rendezései, amik a mai szóhasználattal élve versszínházi produkcióknak tekinthetők: a szereplők jelmezeket viseltek, a versek szerepként voltak leosztva, szituációkba helyezte az előadásokat, díszlet és megvilágítás volt. Persze klasszikus értelemben vett irodalmi színpadként működött a csoport, de már Pintér Tibor idejében is megvoltak a gyökerei annak, amit szerintem nekünk sikerült kibontani és szélesíteni.

Mennyire tudtok Veszprém életéhez kapcsolódni, milyen visszajelzéseket kaptok?

A kezdetektől volt egyfajta együtt lélegzés a várossal, sőt az egyetemmel, mindezt Pintér Tibor például a TIT tagsággal igyekezett erősíteni, és sokat köszönhettünk egykori művelődésszervezőnknek, Ferenc Zsuzsának, aki révén azt hiszem a VMK a mai napig büszkén vall minket művészeti csoportjának, nekünk pedig hihetetlenül erős hátteret ad, hogy a városban van egy biztos pont, ahol bemutathatjuk az előadásokat, tarthatjuk a próbákat. Így állandó jelleggel benne tudunk lenni a város kulturális kínálatában, ami előfeltétele annak, hogy tudjuk hosszabb távon tervezni. Egyes tagjaink különféle városi, megyei rendezvényeken, ünnepségeken is rendszeresen szerepelnek, közreműködnek. Most egy jubileumi gálára készülünk, mivel idén ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját a társulat. Szeptember 15-én minden versszeretőt várunk az Agóra VMK színháztermébe.

Milyen célokat tűztök ki magatok elé?

Az elsődleges cél, hogy minél több értékes műsort hozzunk létre, amire az emberek kíváncsiak. Szeretnénk a fiatalokat is versmondásra ösztönözni, ez nem egy egyszerű feladat, mert a mai világban nem feltétlenül trendi dolog. De azt érzem, hogy mindig ránk találnak azok, akik az idősebb generációval közösséget tudnak alkotni, mert az irodalom szeretetének közös nyelvét beszéljük. Jelenleg is van egy olyan erős ifjú mag, akikkel tudunk dolgozni. Velük, s a hozzájuk hasonló lelkes ifjakkal talán lehet az irodalmi színpadnak újabb hatvan éve.