Napközben a sümegi kórházban segíti a gyógyulókat, este trambulinon ugrál Aranka

Aranka ugyanis a sümegi kórházban segít a szenvedélybetegeknek egész nap, közben hetente kétszer a tapolcai családsegítő és gyermekjóléti szolgálatnál tanácsadást tart alkohol- és szenvedélybetegeknek. Csakhogy végtelen az energiája, így aztán este átvedlik trénerré, irány a trambulin. Sümegen és Tapolcán várja az új mozgásforma rajongóit óráin. Nem volt ez mindig így, hiszen mindössze két éve él Tapolcán.

– Dévaványáról származom, Gyulán születtem, majd pályakezdő ápolóként ott telepedtem le. Már kicsi koromban érdekelt a sport, annál is inkább, hiszen duci kislány voltam, és ez meglehetősen zavart. De volt két meghatározó személy is az életemben akkoriban e téren. Az általános iskolában Juhász Ferenc osztályfőnök, a helyi szakosztály kézilabdaedzője támogatott. Elkezdtem kézilabdázni, tanárom pedig balkezesként látott bennem rációt. Pár évre meghatározta az életemet a kézilabda, az iskola végén már a dévaványai felnőttcsapatban játszottam. Mivel azonban később Gyulán tanultam, egy idő után nem tudtam vállalni a játékot, a kézilabdázás abbamaradt. A kézilabdával párhuzamosan testnevelő tanárom, Pappné Nagy Katalin is segített abban az időben, látta, hogy nagyon akarok fogyni, és ügyes vagyok, ha vaskos is. Mindent el akartam érni, le is fogytam, persze az étkezésemre szintén odafigyelve. A tanárnő klasszikus Jane Fonda-­aerobikot tartott, azt a kötött lábszárvédősfélét, ami akkor jött divatba. A diákoknak tartott edzések után jöttek az asszonyok, én meg tátott szájjal néztem őket. A végén már én tartottam nekik edzést, ha a tanárnő nem ért rá. Ez nagyon inspirált, hiszen mindig szerettem a sportot, sokat foglalkoztam vele. Gyógytornász szerettem volna lenni, elvégeztem az egészségügyi szakközépiskolát, de azt mondták, esélyem sincs, hogy felvegyenek az egyetemre gyógytornász szakra. Így erről lemondtam, és három műszakos nővérként kezdtem dolgozni a kórház pszichiátriáján. Elvégeztem a gyermek-elmeszakosítót, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Nem tudtam nézni a beteg gyerekek szenvedését. A felnőttpszichiátria mellett döntöttem. Közben férjhez mentem, megszületett a fiam. Amikor hétévesen focizni kezdett, egy időre az ő sportjának segítése került fókuszba. Elkezdtem főiskolára járni, mellette rekreációként sportoltam, heti két alkalommal – meséli Aranka a mozgalmas kezdeteket.

Vallja, hogy mindig makacsul, kitartóan haladt a céljai felé. Időközben Ádám fia cseperedett, Aranka elvált, és elvégzett még egy főiskolát. – Már volt szabadidőm, elkezdtem spinningelni. Nagyon tetszett, arra gondoltam, hogy valamit kezdhetnék is vele. El tudtam képzelni, hogy a másik oldalon ülök, és én tartom az edzést. Csakhogy nem volt pénzem az oktatói tanfolyam elvégzésére. Közben megismertem a második férjemet, és megszületett a lányom. A terhesség alatt sokat híztam, óriási munka volt visszanyerni az alakomat. Három éven át naponta súlyzóztam, de rájöttem, hogy nem nekem való a tükör előtt egyedül állva emelgetni a súlyzókat a konditeremben. A spinning már annyira nem ment akkoriban, az aerobikórák unalmasak voltak, nem kötöttek le. Úgy hét-nyolc évvel ezelőtt nyílt egy új fitneszterem Gyulán, ott csak csoportos órák voltak. Egy, a fővárosból származó edző-lány működtette, oda jártam.

A zumba nem tetszett, mert nem vagyok táncos lábú, de elkezdtem step aerobikozni, amit nagyon megszerettem. Egy idő után azonban a stepaerobik-tréner feladta Gyulán az óratartást. Ekkor döntöttem úgy, hogy elvégzem az edzőit, és én veszem át a stepaerobik-órák tartását. Közben kangooórák is indultak, az újdonság volt akkor és érdekes mindenki számára. Nekem is tetszett. Így az edzőképző után rögtön beiskoláztam magam kangoo- edzőire is. Nem volt könnyű új és 42 éves trénerként érvényesülni a huszonéves edzők között, ezért amikor egy új terem nyitásakor hívtak vezető-­edzőnek, mentem. Stepaerobikot és kangooórákat tartottam. Amikor a két terem egy idő után rivalizált, elkezdtem a kangoo helyett más sportot keresni. Tudok küzdeni, de a háborúzást nem szeretem. Abban viszont mindig biztos voltam, hogy ha jó edző akarok lenni, állandóan képeznem kell magam. Figyeltem a trendeket, országos és nemzetközi rendezvényekre jártam.

Rátaláltam a world jumpingra, de nem volt egyszerű dolgom, mert erős finanszírozás kellett a terveimhez, és ekkor már ismét egyedül neveltem a lányomat. A szakedzői képzést elvégeztem, a terem tulajdonosa finanszírozta a trambulinokat. Fél éven át nagy sikerrel mentek az órák, de egy idő után abba kellett hagynom ott az edzéstartást. Vettem egy nagy levegőt és tíz trambulint. Átmentem órákat tartani Békéscsabára, ott is sikeres lett a world jumping. Három éve ismertem meg jelenlegi páromat, Istvánt, aki tapolcai származású volt. Úgy döntöttünk, hogy itt, Tapolcán folytatjuk az életünket, így a mára 11 éves Sára lányommal ideköltöztünk. Nehéz volt az első év. A nulláról kezdtem újra mindkét hivatásom építését amellett, hogy párom csak hétvégén van itthon. Fiam Gyulán maradt, mert közben megnősült, sőt, ma már féléves elmúlt az unokám, Beni. Ahogy annak idején a negyvenedik születésnapomat, azt is meg kellett emésztenem, hogy hirtelen nagymama leszek, de mára elmondhatom, hogy igazán nagy boldogságot jelent az unokám, imádom. Nagyjából kéthavonta találkozunk – mondja mosolyogva a fiatalos nagymama, aki még ötvenéves sincs.

Nagyon szereti a hivatását, ezért fel nem adná semmiért, de a másik nagy boldogságot a sport jelenti számára. Így a kettő közt lavírozik, a családi életet is szem előtt tartva.

– Egy nap csak egy órát vállalok, kettő már nagyon sok lenne, hiszen Sára még kicsi, szüksége van rám. Hála istennek nagy népszerűségnek örvend a trambulin, és van még benne fejlődési lehetőség. Emellett nagy álmom a hotiron­edzői végzettség megszerzése. Szóval vannak terveim, de jól érzem magam a bőrömben, sínen van az életem – mondja Aranka, talán nem is sejtve, hogy hány nő számára lehet példakép. Akár mint fiatal és fitt nagymama, akár folyton felálló és újrakezdőként vagy fáradhatatlan addiktológusként és edzőként.