Két lány, akik megúszták a Balatont

Jó két hónapja határozta el Ariann és Ágnes, hogy neki­vágnának az 5,2 kilométernek, északról délre a nagy vízen. Voltak, akik kétkedve fogadták a tényt, hogy indulnak az idei Balaton-átúszáson, ám ők nem tágítottak. Hetente több órát készültek a füredi uszodában, munka és gyerekek mellett. Kipróbálták magukat nyílt vízen is, Sajkod és Örvényes között: két órát úsztak, persze felügyelettel. Ariann férje, László figyelt a lányokra, és közben a botokra a csónakban.

Közeledett a napja. Olyan ez, mint az érettségi. Készülsz rá, ám amikor eljön, totál bizonytalan vagy. Hogy megütöd-e a szintet? Hogy átmész-e, de milyen eredménnyel? Ágnes el is bizonytalanodik pénteken. Kell ez neki? – kérdezi. Na jó, menjetek, csináljátok, nincs mese – mondom. Mint egy szigorú edző, aki nem ismer kegyelmet.

Szombat reggel 7 óra után néhány perccel Ariann már be is ül a kocsiba hátra, irány Révfülöp. A lányok nyugtatják magukat, bár olyan nagyon nagy izgalmat nem vélek felfedezni. Éjszaka aludtak, reggel ettek, ittak. Felkészültek. Az, ahogy bejutunk a révfülöpi start közelébe, már-már közel jár ahhoz a jelenethez, amikor Han Solo leszállást kapott a Jedi visszatérben az Endorra, csak itt nem Vader nagyúr enged át, hanem egy derék helyi polgárőr azzal, hogy „honnan tudja, hogy lesz parkolója?”. Volt. Több is.

A lányok ügyesen és gyorsan el is intézik a startjukat, összepakolják a ruhákat, amiket a szauna hőmérsékletű autóban el is süllyesztek. Búcsúzkodás, egy emlékfotó a Megúszom feliratú molinónál, és 8.20-kor el is startolnak. A két ezüst úszósapkának egyet-egyet integetek, de még a parton maradok. Egy szalmakalapos férfi azt magyarázza petőfis hevülettel alkalmi hallgatóságának, hogy 1880-ban úszták át először a Balatont Siófok és Balatonfüred között, ami majdnem háromszor akkora táv, mint a mostani. Van idő böngészgetni, így azt is megtudom, hogy egy 83 éves úr volt a legidősebb úszó tavaly, míg a legfiatalabb egy hétesztendős legényke. Nem semmi!

– A Rasovszky egy órán belül átér – mondja közben a szalmakalapos. – Te futva sem! – szól be valaki.

Enyhe mosoly, hiába, a napsütés és a hőség elnyomja a legjobb poént is. Asztalt bontok, odébbállok. Még mindig óriási a sor, sokan most töltik ki a papírokat. Hullámzik az embertömeg; van, aki csak körbenéz, sok a szurkoló családtag. Osztok-szorzok, a tihanyi rév felé indulok. A bekompolás nem egyszerű, sok a turista, a hajók megtömve hozzák-viszik az embereket és járműveiket.

A kompon végre egy kis levegő, de mire kiszellőztet, már a déli parton vagyok, a 7-es úton. Földvár, Szárszó, Őszöd. Régi nyarak képei ugranak be. Amikor még távoli csodabolygó volt a Balaton minden nyáron. A csoda maradt, merengek el Balatonbogláron, ám itt le kellett volna fordulnom. Vissza a körforgalomnál, aztán balra, a biztosítást végző rendőr pedig nagyon rendes, átenged. Már „csak” parkolni kell, utána pedig semmi lesz megtalálni a lányokat. Mert biztos megcsinálták, érzem.

Ismeretlen – ezt írja ki a telefon a hívóra. Máskor nem veszem fel, most kivételt teszek: – Mi vagyunk azok, átértünk! – mondja Ágnes boldogan.

Ariannon már a célba érkezőknek járó, Megúsztam feliratú póló van. Írnám, hogy feszítenek, de mivel 3 óra 34 percet úsztak, ez nem fedné teljes egészében a valóságot. Inkább büszkék, mosolyognak, de természetesen fáradtak. Mint ahogy én is büszke vagyok rájuk, mert megcsinálták, leúszták.

Hazafelé sok minden szóba kerül: Ariann kihúzhatott egy dolgot a bakancslistájáról, Ágnes pedig „csak” meg akarta csinálni. Kora este még átjönnek Ariannék, koccintunk, sokadszor gratulálunk nekik. Lefekvéskor pedig eszembe jut: akár 83 évesen is át lehet úszni a Balatont…