Egymásba kapaszkodva: egy veszprémi fiú és apa küzdelmei

– Nem hittem el, amikor elment. Eleinte úgy gondoltam, csak rossz álom az egész, úgyis visszajön, mert nem tud nélkülünk, nélkülem élni. Tudom, rengeteg nehézség adódott velem, amíg felnőttem, de mégis arra gondoltam, előbb vagy utóbb hiányozni fog neki az is, ami velem gond és probléma volt a tanuláskor, meg egyáltalán, az egész életben. Tudom, velem más volt minden, mint egy olyan gyerekkel, aki látja a világot, illetve azt, ami körülötte történik– mondja Bakonyvári Kristóf. A 21 éves fiatalember születése óta nem lát, és miután édesanyja elment, az édesapjával, Ferenccel, és a családtagnak számító négylábúval, Rayennel él Veszprémben.

– Már vártuk, fáradjon beljebb! – nyit ajtót egy veszprémi háznál Bakonyvári Ferenc, miközben megtörli munkától olajos kezét, és olyan kedvesen tessékel beljebb, mintha már találkoztunk volna az életben. A kedves fogadtatást tetőzi Rayen, a négylábú, a labrador és vizsla keverék, amely gazdájához hasonlóan boldogan fogadja az idegent, alig várja a simogatást, és nem hagy ki egy kis kedves lábhoz dörgölőzést sem. Aztán a látvány azonnal szíven üti az embert, mert nincsenek szavak arra, ahogy Kristóf, a jó kiállású fiatalember és édesapja egymásba kapaszkodva, az apa a fiát segítve, karolva tessékel egy fa alatti padhoz a beszélgetéshez, amelyhez Rayen gazdái lábához helyezkedve, láthatóan családtagként csatlakozik.

– Tulajdonképpen minden 1999 februárjában kezdődött, amikor megszülettem, de koraszülöttként láttam meg a napvilágot – avat be életébe Kristóf, aki végig napszemüveget visel, és tapogatózás után találja meg a kerti padot, ahová velem szemben leül. A segítséget ekkor nem fogadja el, mert úgy mondja, meg kellett tanulnia a legszükségesebbeket, illetve azt, hogy mi hol található, mert minden lépését mégsem követheti, segítheti az édesapja.

– Pedig szívesen teszem, és soha semmi nem esik nehezemre – veti közbe nagy szeretettel a hangjában Ferenc, az apa.

Aztán Kristóf elmondja, mindössze egy kiló húsz dekával született, majd azonnal inkubátorba tették, aztán hamarosan kiderült, hogy agyvérzést kapott, és az orvosok azt is megállapították, hogy emiatt sérülhetett a látása.

– Az első műtétre a kisfiam két hónapos korában került sor Budapesten, az egyetemi szemészeti klinikán – veszi át a szót ismét az apa, az operációt újabbak követték, de a gyermek látását nem sikerült megmenteni. Kristóf eleinte még halványan látta a fényt, de ma már azt sem. Abból valamit érzékel, ha édesapja hegeszt, és azt is érzi, ha melegen süt a nap, de a fényt sajnos nem látja. Ilyen körülmények között kellett a kisfiút rendszeresen Budapestre vinni, a Vakok Állami Intézetébe, ahol felkészítették a bölcsődére, az óvodára, illetve az iskolás évekre.

Kristóf felidézi, emlékei szerint nem volt túlzottan egyszerű a bejutása ezekbe az intézményekbe, és az ottani közösségekben is adódtak nehézségek. – Előfordultak kisebb-nagyobb beszólogatások a társak részéről, amit nem értettem, miért történik; sokáig nagyon bántott, mert a szívemre is vettem. Aztán lassan megszoktam ezeket, és nem nagyon foglalkoztam a megjegyzésekkel, ami a látásomat érintette – fogalmaz a fiatalember. Ilyen körülmények között végezte el a fiú az iskolát, amikor a tananyagot felolvasta neki az édesanyja, így tanult a gyermek, a dolgozatokat pedig Braille-írással oldotta meg. Aztán a középiskolában már laptopja is volt, képernyőolvasó szoftverrel, a gimnáziumban, ahová járt, már jobb, megértőbb közösség vette körül, mint korábban, és jóval könnyebben fogadták be. Kristófot kezdettől fogva felváltva vitték-hozták a szülei az intézményekbe, az apa, aki vállalkozóként egy műhelyben dolgozik, fiáért bármikor félretette teendőit.

– Mindezek után szépen elvégeztem az iskolákat, sikeres szóbeli vizsgát tettem angol nyelvből, és elégedett lehetek az érettségivel is – simogatja meg nagy szeretettel a hozzá bújó Rayen fejét Kristóf.

A fiú aztán jelentkezett a Pannon Egyetem kétéves, kereskedelem és marketing szakképzésére, amelyből egy évet már elvégzett. Sok segítséget kap egyfelől társaitól, akik, ha kell, tanulnak vele, illetve az egyetem sajátos szükségletű hallgatóit érintő bizottságától. Kristóf ma is képernyőolvasó programmal ellátott laptoppal tanul, több előadást pedig rögzít. Az egyetemre apja viszi el autóval, majd hozza haza, mert az anya ma már máshol él.

– Emlékszem, két éve történt, amikor anyu egy napon elénk állt és azt mondta, mit szólnánk hozzá, ha kollégáival kicsit elmenne. Helyeseltük apuval, mert úgy gondoltuk, hadd pihenjen. Másnap apu a szobámban elém állt, és úgy mondta, hogy valószínűleg ketten maradunk. Csak néztem magam elé, mert nem tudtam, vagy talán nem is akartam felfogni azt, hogy apu mit mondott. Arra gondoltam, mi lesz azután, ugyanis, mondhatni, szimbiózisban éltem anyuval, akivel még a levegőt is együtt vettük, segített tanulni, és lehetséges, hogy ezentúl nem lesz része az életemnek? – idézi fel Kristóf a számára nehéz időt. – Aztán az élet úgy alakult, hogy a szüleim tavaly érettségi előtt elváltak, azóta ritkán jön anyu. Dühös voltam, és az vagyok ma is. Nem sikerült feldolgoznom a helyzetet – utal érzéseire Kristóf, hozzátéve, nem tud semmit tenni az ellen, hogy az élet ne ilyen legyen.

Arról is beszél, hogy tiszteletben tartja ő minden ember döntését, de bevallja, az ő helyzetében, mert valószínűleg vak emberként érzékenyebben is érinti az új helyzet, nagyon nehéz elfogadnia a 21 esztendős korában történt változást.

– Az is nehezemre esik, hogy apunak nem tudok segíteni, pedig kellene, egész nap robotol, hétvégén meg főz, takarít – jegyzi meg Kristóf, hangjában szomorúsággal.

– Nem esik nehezemre, mindig szívesen, gondolkodás nélkül megtettem mindent – simogatja meg nagy szeretettel fiát Ferenc, aki nem válaszol arra, milyen az élete most egyedül, hét év együttélés, majd 26 év házasság után. Inkább arról beszél, mindig is nagyon büszke volt a fiára, aki első perctől kezdve küzd az életben, helytáll, és minden tőle telhetőt megtesz, még egy erőemelő világversenyre is kikerült Prágába, ahol harmadik helyezést ért el. Az apa minden vágya, célja az, hogy legyen egészsége, sokáig dolgozhasson a fiáért, és egy napon láthassa, hogy elér valamit az életben Kristóf. A fiú azt tervezi, hogy a két szakot később egyetemi szinten is elvégzi majd, és talán tud valamihez kezdeni az életben, amire állapotánál fogva alkalmas lesz.