Valahogy így néz ki, amikor nem adjuk fel

November 13.

Péntek. Robinson spanja. Tizenharmadikával súlyosbítva az egyik legmakacsabb babona melegágya. Van, ahol ,,kihagyják” ezt az emeletet, ház- és szobaszámot, holott általában ez a nap sem jobb vagy rosszabb a többinél. Az utolsó vacsorán ugyan tizenhárman voltak jelen, de ennél sokkal fontosabb az ott megjelenő kenyér és bor. Test és vér. Testvér.

Az erre a napra rendelt zen buddhista gondolat: amikor egy festő képet rajzol, a részleteket önnön elméjéből rajzolja bele, és egyetlen képen végtelenül sok részlet lehet. Így rajzolja meg az emberi elme élete körülményeit.

Vajon Jézus tényleg járt Indiában?

November 14.

Az aktuális zen buddhista gondolat: a buddhizmusban a meg nem született a meg nem haló. Az élet az idő egyik állapota. Olyanok, mint a tél meg a tavasz. Eszünkbe sem jut, hogy a télből tavasz lesz vagy a tavaszból nyár.

Nekem speckó azért egyre gyakrabban. Vicceltem. Illetve mégsem. Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz, ahogyan azt egy csodálatos koreai film címe közli velünk. Ami egyébként az egyik legszebb buddhista történet. Szóval, gyakran eszembe jut a tavasz. Most, hogy vagy egy hete nem láttam a napot, különösen. Megyünk bele a sötétségbe rendesen, pláne így, hogy az óraállítgatást idén sem sikerült megúszni. Illúzió persze, de azért mégis. Jó lenne még egy világos órácskát kiharapni a délutánból, aztán úgyis beköszönt a kijárási tilalom. Tényleg olyan már, mint egy rémálom. Kész szerencse, hogy elképzelhető, hogy engem is csak álmodik valaki.

November 17.

A mai napra rendelt zen buddhista történet : Tao-Hszin meghajolt Szeng-can előtt, és így szólt.

– Könyörgöm kegyes tanításodért. Mutasd meg, kérlek, a szabadulás útját.

– Ki kötözött meg? – kérdezte Szeng-can.

– Senki – felelte Tao-Hszin.

– Miért keresed akkor a szabadulást? – kérdezte Szeng-can.

Tao-Hszin nyomban megvilágosodott.

Na ugye, teszem hozzá, mint Orbán Viktor tizenhatban, az osztrákok elleni győztes meccs után, ami szintén egy frappáns zen gondolat volt. Mindeközben kissé váratlanul, de annál meggyőzőbben felragyogott a napocska. Aztán búcsúzóul olyan díszletet rittyentett a Szent György-hegy fölé, rózsaszínre és türkizre festve az eget, hogy csak bámultam hosszan, lélegzet-visszafojtva, mint a moziban, és már mindegy is volt, hogy fél ötkor teszi ezt vagy fél hatkor, na ugye, minek előre nyafogni és ugrálni, a reménybe, abba a csalfába és vakba kapaszkodni inkább, bele a grabancába, és nem ereszteni, mert íme a legyőzhetetlen nap. Sol Invictus.

Soha ne add fel, mondta többek között Őszentsége a XIV. dalai láma is, majd hozzáfűzte, csak hogy kerekebb legyen a világ: bármi történjék is, soha ne add fel. Erősítsd meg szíved. Országodban túl sok energiát fordítanak az ész fejlesztésére, ahelyett, hogy a szívüket edzenék. Légy együttérző, a barátaidon kívül mindenki mással is. Légy együttérző, dolgozz lelked és egyben a világ békéjéért. Dolgozz a békéért és hallgass rám: soha ne add fel. Nem számít, mi folyik körülötted, nem számít, mi történik: Soha ne add fel!

Mondok egy másik példát. Az Izland elleni meccs 88. percéig szidtam, mint a bokrot a komplett magyar válogatottat, különös hangsúlyt fektetve Szoboszlai ekézésére, és később olvastam, hogy ezzel nem voltam egyedül. Aztán eljött a pillanat, és Nego Lajos magyar állampolgár bevarrta. Itt jegyezném meg, hogy a gólörömét sem felejtem el egy darabig, a csókot a címerre, na abban sok minden volt, mint Maradonáéban, miután annak idején hülyét csinált a teljes angol védelemből a kapusig bezárólag.

Ekkor már álltam a csukott ablakon át eszközölt kihajítást csodával határos módon megúszó készülék előtt, és amikor négy perccel később Szoboszlai megindult a fél pályáról, már teljes bizonyossággal tudtam, hogy mi következik, így aztán elbődültem magam. Nem sokkal később az ismét a nemzet tízesének szerepében tündöklő gólszerző valami ilyesmit mondott: gondoltam, az utolsó percben csak rálövöm húszról.

Na ugye. A dalai lámának, valamint Bob Marleynak és Peter Gabrielnek igaza volt. Valahogy így néz ki, amikor nem adjuk fel.