Időutazás a fridzsiderszocializmustól a radiátorkapitalizmusig

November 28.

Van az úgy, hogy az ember évtizedek távolából is tisztán emlékszik arra, hogy hol, mikor, milyen körülmények között olvasott egy könyvet. Különösen igaz ez azokra a művekre, amelyek aztán kihatottak az életére, jelentősen formálták a személyiségét. A mi családunk például nem volt valami nagy Balatonra járó. Bár már szépen formálódott a fridzsiderszocializmus, nem volt ott telkünk, de még autónk sem. Elég későn láttam meg először a tavat és volt akkora szám, mint a proletárgyerekeknek tizenkilencben.

A gimnáziumban aztán kifogtam Dél-Amerikát, egy osztálytársam szülei révén egy egész nyarat eltölthettem ott. Dolgoztam. Nagyjából úgy, mint Fülig Jimmy, nappal minigolfpálya-kezelőként egy kempingben, éjjel portásként ugyanott. Remek meló volt, napközben a nagyarcú NSZK-s turisták kedvét vettem el a további játéktól, miután megszabadítottam őket némi márkától is, éjjel pedig miután kiszellőztettem a bódét a minden képzeletet felülmúlóan büdös Pista bácsi után, olvastam, amíg csak bírtam. Remek meló volt, ráadásul az én zsebemmel mérve rengeteg pénzért, és ehhez jöttek még a sajnálatosan kettészakított Németország másik feléből érkező csajok is. Na, abban a bodegában olvastam én először Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából című vékonyka remekművet.

Nagy év volt, akkor jött az első Bereményi-kötet, Esterházytól a Termelési-regény és Temesitől a Látom, nekem kell lemennem. Ezzel egy időre el is dőlt a sorsom, a mintákat az egy lépéssel előttem járó generációtól szedtem és testközelből figyelhettem a pályafutásuk alakulását. A Hajnóczyét sajnos szörnyen rövid ideig. Korai halála jó nagy űrt hagyott, ahogyan ezt mondani szokták, mert bitang jó író volt. Ide is durrantok rögtön egy apró kis bizonyítékot. „De valami azt súgta: soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik és meghal. Nem látja többé a feleségét, aki mozdulatlanul, száraz szemmel, ökölbe szorított kézzel áll a fák között, arcát a sárga város felé fordítja. Tudta ezt, s ez némi könnyebbséget jelentett számára. Könnyebbséget ahhoz, hogy méltósággal haljon meg. Mert azt is tudta, nem lesz könnyű és gyors halála.” Na, ugye. És még vátesznek sem volt rossz.

Hajnóczy nagyon élt, és ebbe ugye más is belehalt már. A korai alkoholizmus ráadásul nem számított ritka betegségnek az avantgard-underground közegben abban a korban (sem), amikor a művészértelmiség előtt két út állt, az egyik az alkoholizmus, a másik a járhatatlan. Mindez onnan jutott eszembe, hogy újra kiadták A halál kilovagolt Perzsiábólt (Helikon Kiadó, 2020), méghozzá olyan további kedvenceimmel együtt, mint A fűtő, az M és a Jézus menyasszonya. Persze ilyenkor munkál némi fortélyos félelem, hogy jaj, Istenem, mi lesz, hogy negyven évvel később ezek már nem jönnek be, nem állták ki a vasfogú idő próbáját, meg ilyenek. Nos, örömmel jelenthetem, erről szó sincs, annyi történt közben, hogy Hajnóczy klasszikus lett és pont. És mivel egy olyan korban élt, amikor a realizmus egyenlő volt a szürrealizmussal, így hát ma is rémesen aktuális és valóságos, csak egy kicsit másként.

December 2.

Beleszaladtunk adventbe és a meteorológiai télbe. Utóbbi elég gorombán köszönt vissza, cudar világ van már hajnalonként. Kész mázli, hogy volt annyi eszünk, hogy a kis ház konyhájában gondoskodtunk fatüzeléses kályháról. Mert ami a gázbizniszben megy, az egészen elképesztő. Onnan kezdem, hogy utoljára gyerekkoromban éltem olyan lakásban, ahol voltak radiátorok és azok sem gázról mentek.

Most viszont úgy hozta az élet, hogy lehetőség adódott rá, hogy – a barátaim szavaival élve – belépjek a huszonegyedik századba. Majd meglátod, milyen jó lesz, mondták, nincs a macera a fával, a koszolás, a hazaszaladgálás, tenni a kályhára, kényelmes, meg minden. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ebben a században, a vadkapitalizmusban hetekig, hónapokig kell várni egy nyüves radiátorra, mintha hiánygazdaság lenne.

Úgy véltem, bemegyek a radiátorboltba, azt mondom, jó napot kívánok, kérek egy radiátort és hazamegyek vele. Nos, nem. És már nincs visszakozás, mert a rendszer, ami irgalmatlan pénzért kiépült, és aminek a használatáért majd szintén sokat fogok fizetni, ha valaha egyszer majd működni fog, nem teszi lehetővé, hogy olyat vegyek, amit véletlenül éppen kapni lehet.

Tél van, találta fején a szeget a kereskedő, ilyenkor mindig várni kell. Jé, tényleg? És ilyenkor mit vegyek, strandlabdát? Csak azért, mert a bevarrt zsebű gyártó az extraprofit hajhászása közben nem hajlandó egy raktárt bérelni? Megáll az eszem. Ha még egyszer kezdeném, maradnék a tizenkilencedik században.