Földharcosból lett íjászbajnok a sümegi Molnár Gábor

Így fogalmazott Molnár Gábor, fekete öves harcművész, aki a brazil jiu-jitsu gyakorlása, oktatása mellett az íjászatban is elmélyedt. Olyannyira, hogy idén országos bajnoki címet is szerzett, mindjárt kettőt. Gáborral sümegi otthonában kialakított edzőtermében találkoztunk. Bár a helyet illetően a dodzsó (dojo) pontosabb megfogalmazás, hiszen a japán harcművészetekben (aikido, dzsúdó, karate) ezt a kifejezést használják, ami sokkal többet jelent, mint egy tornaterem. Egyes értelmezésben a megvilágosodás helyeként definiálják. 
– A Magyar Íjász Szövetségnél többféle szabályrendszer szerint lehet versenyezni, én a teremíjászat két kategóriá- jában lettem magyar bajnok. Az egyik a World Archery Magyar Országos Bajnokság volt (WA), a másik az IFAA (International Field Archery Association) Országos Bajnokság, ahol a történelmi íj felnőtt kategóriában nyertem. Két szabályrendszer, kétféle lőlap, más pontozással, eltérő lövésszámmal. A WA bajnoki verseny egyenes kieső rendszere eleve nagyon feküdt nekem, hiszen az egymás elleni küzdelem a harcművészet egyik alapvető része, és ebben a vonatkozásban nálam több évtizedes rutinról beszélhetünk. Talán emiatt is élveztem annyira az egymás elleni, párbajszerű megmérettetés minden pillanatát, ami a dobogó legfelső fokáig juttatott – mondta Gábor, majd az idáig vezető útról beszélt. Fontos hozzátenni, hogy a harcművészet, a küzdősport már gyermekkorában megragadta, az íjászat később társult ehhez, a kettő viszont szoros összefüggésben áll egymással. 
– Mohácsi gyerek voltam, ám Kaposváron érettségiztem 1992-ben, és a közelben indította azokban az években a mára híressé vált „Kassai- völgyet” Kassai Lajos íjkészítő mester, a modern kori lovasíjászat megteremtője. A nyolcvanas évek végén ő dolgozta ki a lovasíjászat versenyszabályrendszerét, és a kilencvenes évek elejétől kezdte a sportágat terjeszteni Magyarországon, majd Európában, az USA-ban és Kanadában. Jelenleg a világ 16 országában tanít. Nos, én itt, tőle kaptam kedvet az íjászathoz, bár megjegyzem, gyermekkoromban is nagyon élénken érdeklődtem iránta – idézte fel a kezdeteket Gábor. 
– Az első íjamat Lajos készítette, de azt túlzás lenne állítani, hogy azóta űzöm ezt a sportot. A lehetőség, a vonzódás persze megvan, de valójában pár éve mélyedtem el az íjászatban igazán, valahogy a jiu-jitsuban elért világbajnoki címeim is kellettek hozzá, hogy ráérezzek az ízére. Már Sümegen éltünk, amikor megismerkedtem egy Várvölgyön élő íjkészítő mesterrel, Szimeiszter Istvánnal, akitől sokat tanultam. Rá kellett jönnöm, a több ezer éves harcászati rendszer nem abból áll, hogy kimegyünk a mezőre lövöldözni, ennél sokkal mélyebb tudást igényel, ha az ember eredményt szeretne elérni. Ma már mindennap lövök kint, terepen, és itt a dodzsóban is van erre lehetőségem. Beszippantott, mint korábban a jiu-jitsu. Gyerekként dzsúdóval kezdtem, aztán aikidóval folytattam, ám ezek egyike sem hozta meg számomra azt, amit a brazil jiu-jitsuban és az íjászatban megtaláltam. A versenyzést, ahol kiderülhet, hogy a megtanult dolgok miként működnek éles helyzetben, másrészt önmagunk fejlesztésének egyik legjobb módja az, ha a tudásom közvetlenül összemérhetem egy másik emberrel szemben. Úgy gondolom, így lehet a legtöbbet tanulni, hiszen azonnal látom a hibámat, hogy mit kell változtatnom ahhoz, hogy jobb legyek – fejtette ki Gábor. 
Molnár Gábor egyébként harcosnak született, olyannak, aki nem mástól várja a fel- emelkedést, s nem külső okokban keres kifogásokat, válaszokat. Ő célokat tűzött ki magának, s azok érdekében semmilyen lemondástól nem riadt vissza. Édesapjával nem volt felhőtlen a viszonya, ami odáig vezetett, hogy érettségi után eljött otthonról. A teljes önállóságot választotta, a szülői háztól semmilyen segítséget nem kért, s nem kapott. Magyartanár szeretett volna lenni, a Miskolci Bölcsész Egyesület magyar szakán kezdte meg tanulmányait. Közben munkát vállalt, mivel pénze nem volt, és az iskolai évek dzsúdóedzéseinek folytatásaként az aikidóba is belekezdett. 
Három műszakban egy műanyag-feldolgozó üzemben dolgozott, de volt üzletkötő, bróker, építőipari mindenes, pizzafutár, kocsmáros, éjjeliőr, kuveros, pohárszedő, ruhatáros, ám ahol a legtöbbet tapasztalt, az a proszektúra (kórházi halottboncoló) volt. 
Közben edzésre járt és tanult. Előfordult, hogy az éjszakai műszak után az egyetemen elaludt az előadáson. Már ekkor látszott, hogy valamit el kell engednie, az pedig nem az edzés lesz. Ráadásul a keresete is alacsony volt, nélkülöznie kellett, hónap végén olykor a kenyérmorzsákat szedegette össze a kollégium konyhájában. De soha nem panaszkodott, a ma is jellemző életvidámsága a legnehezebb időkben sem hagyta el. 
A bölcsésztanulmányokat nem fejezte be, de a harcművészet terén kiteljesedett, s már ehhez kapcsolódva végezte el később a Buddhista Főiskolát. Itt aikido szakirányt tanult, közben az önálló miskolci csoport edzéseit vezette, és gyakorló buddhista lett. – Amikor aikidóban a második danomat megszereztem, éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Ez a valami a verseny, a test test elleni küzdelem, s így váltottam a jiu-jitsura, ahol ez tényleg megadatik, hiszen itt súlycsoport és időkorlát nélküli harcok vannak, és a gyakorlatok megvalósítása nem a testi erőtől függ, hanem a technikai tudás teszi lehetővé a gyorsan változó helyzetekhez való rugalmas alkalmazkodást. Az első versenyemen ugyan kiestem az elődöntőben, de nyertem meccset, ami leírhatatlan élmény és öröm volt számomra. Az első igazi nagy megmérettetés, amire szívesen emlékszem vissza, egy londoni bajnokság volt, ahol öt harccal lehetett eljutni a döntőig. Megnyertem a versenyt, és ekkor kaptam meg a kék övet. Jó érzéssel gondolok vissza a veterán-világbajnokságokra, ahonnan immár két aranyérmet hoztam el. A brazil jiu-jitsut azonban nemcsak űztem, hanem oktattam is, tulajdonképpen a Nyugat-Dunántúlra én hoztam el ezt a sportot, ami egyébként a világ egyik leghatékonyabb harci rendszere. Külön ki kell emelnem Maximiliano de Figueiredo Carvalhót, Maxot, akinél én is kezdtem a gyakorlást, s akinek mindannyian sokat köszönhetünk. Az elmúlt közel két évtizedben óriási munkát végzett, gyakorlatilag egész Európában és Ázsiában hozott létre csapatokat, képzett ki edzőket, állított csatasorba élharcosokat. Nem kis büszkeség nekünk, hogy elejétől részesei vagyunk ennek a munkának, Maxnak mi voltunk az első vidéki csapata. Ami engem illet, a fekete övet 2015-ben kaptam tőle – hangsúlyozta Gábor, aki húsz városban, faluban indított csoportot Szombathelytől Veszprémig, Győrtől Zalaegerszegig, amelyeket ma már tehetséges, többségében fekete öves tanítványai koordinálnak. Neki mintegy száz tanítványa van Sümegen és Tapolcán. Nagy büszkeség számára, hogy tizenöt esztendős fia, Molnár Bátor már most kiemelkedő képességű harcos, annak ellenére, hogy soha nem volt rákényszerítve a sport. A dodzsó magával ragadta az alig páréves kisfiút, és ma úgy tűnik, apja nyomdokaiba léphet. Ha akar, tette hozzá Gábor, arra utalva, a gyermeknek szabad döntése lesz ebben a kérdésben. A harcművész búcsúzóul annyit mondott, hogy számára a kardja, a kézitusa (földharc, bunyó) és az íjászat jelenti a szentháromságot. – A kard élet és halál ura, hideg, kegyetlen és tiszta. A jitsu vagy bármilyen kézitusa férfias megoldás, kemény, izzadós kihívás, adrenalinnal, fájdalommal, míg az íjászat a finomság, a lágy rezgés, a megvilágosodás útja, a harcművészetek királynője – tette hozzá végül.