Lélegzet-visszafojtva

A magyar sportolónő a Bahamákon 1 perc és 52 másodperc alatt 102 méterre merült. Csaknem 2 perc alatt ért a felszínre. A tudósítások szerint 3 perc 47 másodperc telt el egyetlen levegővétellel. Az interneten utánaolvastam bravúros teljesítményének. A merülésnek szigorú szabályai vannak: feléréskor 15 másodpercen belül le kell venni az orrcsipeszt, kézmozdulatokkal és angolul jelezni kell, hogy minden oké. S persze elmaradhatatlan a mélységet igazoló címke bemutatása. 

Az én 63 évvel ezelőtti vizes vetélkedésemet apámmal nem kísérték semmiféle előírások. Akkoriban 150–200 méterre laktunk a Balatontól. Gyerekkorom nyarai egy képzeletbeli Édenkerthez hasonlítottak. Azokat az éveket egy ifjúsági regényben írtam meg 1991-ben. Az állomosított, banktisztviselők által lakott villának Napsugár volt a neve a déli part fenyvessorában, ám leendő kiadóm javaslatára megváltoztattam a regény címét. A Holdfény villa titkai 180 gépelt oldalra rúgott. A kéziratot Balatonfüredről átvittem Siófokra, egykori, még élő utcabeli szomszédainkat megkértem, mondjanak róla véleményt. Úgy terveztem, hogy ezután küldöm el a kiadónak. De a sors közbeszólt: 1992-ben Füredről Veszprémbe, rá egy évre Veszprémből Füredre költöztünk. A kétpéldányos gépelt regény és a kézzel teleírt irkák sok más dokumentummal az ide-oda hurcolkodás során nyomtalanul eltűntek. Valószínűleg egy szeméttelepen kötöttek ki. A regényt aztán nem írtam újra, noha a kiadó szerkesztője biztatott. 

A humoros hangvételű Holdfény villa titkai egyik fejezete – ahogy említettem – az apámmal folytatott „merülési” viadalról szólt. Tétje a visszafojtott lélegzet időtartama volt, vagyis egy szuszra ki bírja tovább a víz alatt. Én már akkor jó úszó voltam. A zsűri egy egyetemista testvérpárból, egy lányból és egy fiúból állt. Ha nyerek, egy 6x9-es filmtekercs a jutalmam. Csuresszal, a lánnyal megbeszéltem, ha apám hamiskodna, ha előbb felmerülne és visszabukna, bólintva jelezze. Az öregem persze átvágott, kétszer levegőt vett, míg én tovább bírtam anélkül. Mikor először kidugtam a fejem, ő még a víz alatt volt. Csuresz bólintott. Naná, hogy ismételtem lebuktam. A parti döntetlenre végződött, de az ígért negatívot azért megkaptam. Hazafelé apám egyfolytában mosolygott, és csak otthon árulta el, hogy az ő spionja meg Botond, a lány bátyja volt. Később, az ifjúsági regény írásakor beláttam Goethe igazát: „Senki sem csap be minket. Mi csapjuk be magunkat.”