Utastársak és sorstárcsák

Szeptember 4.

A Vár Ucca Műhely irodalmi, művészeti folyóirat nyolcvankettedik számának bemutatója Veszprémben, a Művészetek Házában, a filozófia és a rock and roll nevében. A kettő egyáltalán nem esik messze egymástól, miként Iggy Pop és a cimbalom sem, ez hamar kiderül. Ház, háború, halott, ez az estébe hajló délutáni esemény címe, vezényel Fenyvesi Ottó költő, képzőművész, főszerkesztő. Közreműködik Tárkány-Kovács Bálint cimbalmon, a lapban szereplő művekből felolvas Rábai Zsanett előadóművész. A borítón, a belső térben és a vetítővásznon Gáspár Gábor képei Iggy Pop júniusi veszprémi katartikus koncertjéről. Hogy a Várucca Műhely az ország egyik (ha nem a) legszínvonalasabb kulturális folyóirata, egy pillanatig sem kétséges. Lokálisan és globálisan gondolkodik és cselekszik, kitekint (például gyakran egyik kedves terepemre, a Nyugat-Balkánra, de van, hogy meg sem áll Amerikáig) és befelé tűnődik. Az arányok kiválóak. A VUM 82 Vilém Flusser Zsugorodások című esszéjével indít. Erős felütés. A számomra eddig ismeretlen szerző cseh származású filozófus, 1920-ban született Prágában, évtizedekig élt Brazíliában, majd Franciaországba költözött és 1991-ben hunyt el. Megint van mit pótolnom. Részben Losoncz Alpár esetében is, Flusseré után nyomban az ő írása következik, ,,A háború nem történt meg”. Losoncz Alpár 1958-ban született Temerinben, vajdasági magyar filozófus, közgazdász, egyetemi tanár, a legendás Új Symposion harmadik nemzedékének, valamint a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Kettejük stílusa meglepő hasonlóságot mutat, legalábbis így elsőre és egymás mellett, Rábai Zsanett tiszta és értő interpretálásában különösen. Hely híján nem mennék most végig a tartalomjegyzéken a csudás Ladik Katalintól Gál Csabáig, annál is inkább, mert egy pillanatra az EKF jut eszembe, úgy is, mint a lapszám támogatója, valamint az év legnagyobb kulturális és közösségi szenzációja. Ott (itt) érzem gyakran ugyanezt a pompás, szerteágazó eklektikát, ami végül szerkesztett egésszé áll össze. Természetes egymásra találás ez a VUM és a ,,főváros és környéke” részéről. Gál Csabánál azért állok meg egy pillanatra, mert közben kezemben Poszt című, negyedik verseskötete, ami nekem szintén az újdonság erejével hat, és jó rácsodálkozni könnyed komolyságára, amiből szintén érződik valami abból a világból, ahol a rock and roll nem egy tánc.

Szeptember 5.

És ha már elmaradások és rácsodálkozások, itt van mindjárt Cormac McCarthy. Azt nem mondom, hogy soha nem hallottam róla (ahogy például Lucia Berlinnel jártam, mielőtt belefeledkeztem volna A bejárónők kézikönyvébe), de szégyen, nem szégyen, egészen mostanáig egy sort sem olvastam tőle, (persze, a Nem vénnek való vidéket többször is láttam a Coen tesóktól, nagy kedvenc) holott kortárs klasszikus, és csak a Jelenkornál hat könyve jelent meg magyarul. Egészen a hetedikig, ami meg idén, a szerző halála után nem sokkal. Az Utas és a Stella Maris ikerregény, az ember végez az egyikkel, megfordítja a könyvet, és jöhet a másik. McCarthy ötven (!) évig dolgozott rajta. Magam a 122. oldalnál tartok az Utasban, és máris érzem, hogy nem kívánom fokozni a tempót. Hogy tovább tartson az élmény. Lenyűgöz a forma, a meseszövés, a csapongó dialógusok, a valahol majd nyilván találkozó párhuzamosok, és hogy nincs magyarázkodás. Az a gyanúm, hogy úgy írt, ahogyan élt. Volt rádióbemondó Alaszkában (úgy képzelem el, mint Christ a Miért éppen Alaszka? című felejthetetlen sorozatban), elhajózott Írországba, hogy megnézze ősei földjét, írt regényt Ibizán, átépített egy romos csűrt Tennesseeben, keresett egy rakás pénzt, de állandóan zavarban volt vele, és nem bírta Proustot. Az Utas főhősét egyébként Westernnek hívják, ami egyben bizonyos értelemben műfaji megjelölés is lehetne, viszont búvár, ám egyaltalán nem könnyű eset. Ugyanakkor szinte érezni az amerikai dél szagát, már ahogy én elképzelem innen, a magyar nyugatról elsősorban Faulkner nyomán. Na de minderre majd még visszatérünk a következő százhúsz oldal után.

Szeptember 6.

Indiana Jones és a sors tárcsája a tapolcai moziban. Felhőtlen szórakozás. Az első fél óra egyetlen ironikus és önironikus akció. És így, tovább is, rövid pihenőkkel. Közben megjelenik az Indy-mitológia összes rekvizítuma, kígyófóbia, ostor, kalap, kabát. Felvillanó hatvanas évek. A sorozat legutóbbi epizódja már a fáradás jeleit mutatta, de most felébredt az erő. Pont, mint az Ébredő erő esetében, amikor némi vacakolás után a Star Wars visszatért a gyökerekhez. Új női hős itt is remekül bevonva, jó kis karakter, ráadásul Vombatnak hívják. Mads Mikkelsen a létező legjobb gonosz náci. Harrison Ford meg Harrison Ford. Méltó búcsú az egyik legszerethetőbb hollywoodi szériától.