Az érzékek birodalmában

Szeptember 25.

Van az a mondás a zeneiparban, mely szerint egy igazán nagy sztár nemcsak nagy bevonulásra képes, de igazán nagy búcsúra is. A megállapítás fokozottan igaz a rock and roll egyik legfényesebb csillagára, David Bowie-ra. Most éppen nem az utolsó, hátborzongató lemezére gondolunk, amelyen a saját halálának állított emlékművet, ugorjunk inkább egy nagyot vissza az időben. Ötven évvel ezelőtt jelent meg a Ziggy Stardust and the Spiders from Mars: The Motion Picture Soundtrack című hanglemez, azaz D. A. Pennebaker azóta természetesen legendássá vált filmjének zenéje. A felvétel 1973. július 3-án készült Londonban, a Hammersmith Odeonban, ahol a koncert elején azt hallhatta a helyszínen összezsúfolódott kétezer-ötszáz néző, hogy hölgyeim és uraim, Japán és az Egyesült Államok után végre Angliában David Bowie. Aki akkor már irgalmatlanul nagy sztár volt, csakúgy, mint csillagporos alteregója, Ziggy Stardust. Amit viszont a műsor végén hallhattak a megrökönyödött rajongók, azt a kezdés eufóriája alatt még kevesen tudták. Mert az meg így hangzott: „Ez nemcsak a turné utolsó koncertje volt, végleg befejeztük. Viszlát! Imádunk benneteket.” Na, ez nagyjából olyan hatással volt az egybegyűltekre, mint Sztálin halála a keményvonalas komcsikra, ugyanis úgy lehetett érteni, hogy Bowie visszavonul, holott „csupán” Ziggytől vett búcsút, hogy hamarosan új személyiség(ek) után nézzen. A pánikot ráadásul azzal is megcifrázta, hogy az elköszönés után játszotta el a Rock ‘n’ roll Suicide című dalt, és – a zűrzavart fokozandó – színpadra lépett a gitárfenomén Jeff Beck is. És ahogyan az dukál, a koncert után még egy búcsúbulit is tartottak Ziggy emlékére, többek között Mick Jagger, Lou Reed, Ringo Starr és Barbra Streisand aktív részvételével. Méltó gyászszertartás, történelmi esemény, mitikus dimenziókkal a jövőre nézve. Ami viszont közben megérkezett és jelenné változott. Ebben a jelenben pedig már tudjuk, hogy Bowie szédületes pályafutásának még csak ezután jött a java, ez a lemez pedig (az évfordulóra újrakeverve) örök érték.

Szeptember 26.

Kezemben Lichter Péter új könyve, az 52 érzéki film – Az absztrakciótól az erotikáig (Scolar Kiadó, 2023), gondoltam, elsőre lendületesen belelapozok, aztán majd apránként haladok, végtére is filmrecenziókról lenne szó, az meg nem feltétlenül az a műfaj, amelyben felettébb ajánlatos sorrendben leküzdeni ötvenkét fejezetet. Aztán meg mégis majdnem úgy alakult, és ennek több oka van. Az egyik, hogy Lichter Péter jól ír. Holott filmekről jól írni majdnem olyan lehetetlen küldetés, mint zenéről, hiszen az olvasó előtt se kép, se hang. A másik, hogy a hangvétel (na tessék) vállaltan szubjektív és személyes. És ez engem gyakran jobban érdekel, mint egy (film)tudományos elemzés. Harmadik is van, jelesül a hasonló ízlés. Mert persze vitatkozni is jó, csak néha már fáraszt. Így azon sincs sok kedvem, hogy miért pont ezt az ötvenkettőt választotta, mert az meg az ő dolga. Egyébként is, nem egy toplistáról beszélünk, az 52 legjobb érzéki filmről, amik kihagyhatatlanok meg hasonló bombasztikus izék. 

Aztán meg az is jó, ahogyan a szerző az érzéki film fogalmát kezeli, határtalan szabadságot biztosítva ezzel magának a merítésben. Nem hagyja meg ugyan a fülledt erotikát a hanyatló Nyugat ópiumának, de tágabbra zárt szemekkel értelmez. Valahogy így. „A film érzékisége tulajdonképpen a mozgókép esszenciáját jelenti: azt a különleges képességét, amellyel érzékeinket elvarázsolja és tudatunkat hipnotizálja, vagyis amellyel megteremti a moziélmény semmihez sem fogható, zsigeri tapasztalatát.” Ez már simán elmenne egy jó kis filmes kiáltvány részeként is, igazi cinéfil megnyilatkozás, amelyből kikandikál a filmrendező és filmesztéta is. Mert félreértés ne essék, Lichter Péter, amellett, hogy néha sztorizgat egy kicsit, érti és érzi a varázslatot, és ezt a megszerzett tudást át is tudja adni. Ez meg azért fontos, mert egy-két üdítő kivételtől eltekintve hajmeresztő „filmes” írások jelennek meg sorra a médiában, tovább züllesztve az amúgy is ingatag lábakon tántorgó mozgóképes közízlést. 

Az érzéki filmeket felvonultató kötet egyébként egy sorozat szerves része, az „ötvenketteseké”. Ebben megjelent már az 52 kultfilm, az 52 hátborzongató film és az 52 humoros film, utóbbi természetesen egy vérnyúllal a borítóján. Ami ugye rögtön egy pompás támpont az eligazodáshoz. Ez így, ha jól számolom, már legalább 208 könnyű s kevésbé könnyű mozidarab, várom a folytatást.