Izzó vasak, korabeli tárgyak múzeuma és szélmalmok a Keleti-Bakony tetején (galériával)

A kovácsmesterség nem egy embert kívánt akkoriban, amikor még lovakat patkoltak és megannyi eszközt készítettek-javítottak. Ma is léteznek a szakma szerelmesei, a hagyományok őrzői, átadói. Tésen például egy eredeti szerszámokkal, üllővel, bivalybőrből készült fújtatóval – és eredeti módon – működő kovácsműhelyre, múzeumra, faluházra, kiállításra bukkanunk.

Minek is nevezzük a helyet? Tulajdonképpen mindezek együtt tükrözik szellemiségét. A kovácsműhely a kocsiszín és a családi ház udvarának minden egyes zeg-zugában van valami tárgy, eszköz, szerszám, gép vagy berendezés, ami nagyjából nyolcvan-száz éves időutazásra csábítja a látogatót. Cseszneki Ferenc tulajdonos szívesen fogadja vendégeit, szívvel-lélekkel mutatja be a számára kedves, általa összegyűjtött, feljavított eszközöket – na és a szélmalmot, mely pont a kovácsműhely udvarán keresztül közelíthető meg.

– Szülői házamban vagyunk, ez édesapám műhelye. Ő még az uradalmi kovács kezei alatt tanulta a szakmát, majd letette a mestervizsgát, s onnantól kisiparosként dolgozott. Na de – ezt ő mesélte – előzőleg öt éven át minden hajnalban indult a mesterhez megetetni az állatokat, s egy tejeskávé után már az üllő mellett állt. Bizony, így zajlottak a tanoncévei. Majd mestere – Stadler József – révén került be a püspökséghez uradalmi kovácsnak. A későbbi műhelyt, annak berendezését már én mentettem át az utókornak, és elkezdtem gyűjteni minden olyan kézi meghajtású eszközt, ami a mezőgazdasággal kapcsolatba hozható. Egyre nehezebb ma már fellelni ezeket, de ’95-től erre tettem fel az életemet. Aki ide betér, neki közel 100 esztendős múltbéli időutazásban lesz része, de azt fogja látni, megismerni, ami abban az időben, és ahogyan működött. Például ma is petróleumlámpa világít – meséli a birodalom gazdája. No, meg minden a kovácsműhelyben készül, születik újjá, és ha a vendégek kérik, Cseszneki úr szívesen tart bemutatót, miközben részletesen elmagyaráz mindent.

Addig üsd a vasat…!

– Édesapám mellett nőttem fel a műhelyben és a kocsiszínben, s minden egyes fogást, mozzanatot elsajátítottam, amit egy kovácsnak ismernie, és alkalmaznia kell – meséli Ferenc. Elárulja, még édesapja halála után is patkolta az erdészetnél a tízmázsás, zömök muraközi lovakat – de csak hobbiból. – Érdekelt. Noha a szakmám karosszéria-lakatos, de – ha nem is papíron, a gyakorlatban mindenképpen és bátran vallom magam kovácsnak. A fém mellett szeretem a fát is, hisz’ mégiscsak bakonyi gyerek vagyok, de láttam és megfigyeltem minden tevékenységet, ami ma már a múlté. Lópatkolás, kocsikerék-vasalás, lábasfoltozás, zárjavítás, disznóólak vasalása. Minden érdekelt!

Az udvaron beszélgetünk Cseszneki Ferenccel, ez lényegében egy múzeum, azzal a különbséggel, hogy egy olyan ember hozta létre, rendezte be, akinek vérében van a fémeszközök gyűjtése, használhatóvá, működőképessé tétele, a kovácsmesterség minden csínja-bínja. Ettől hiteles! – A gyakorlat tesz „mesterré” – tartja a mondás, ami igaz, mert 

Aztán apránként vállaltam patkófelütést, és lassan elsajátítottam a fogásokat.

Meg is kérdezem, melyik a kovácsmunka számára legszebb része, mire elmeséli, az, amikor lőcsös kocsinál, uradalmi hintónál elkészül az új kerékvas és felkerül a fára. – Látványos, komoly szaktudást, együtt dolgozást igénylő, háromemberes munka – teszi hozzá –, akárcsak a tengelybeállítás. Kétélű egy kovács életében az idővel való játék. Egyrészt ismerjük a mondást, miszerint „addig üsd a vasat, amíg meleg!”, no, ez a gyártáskor nagyon igaz, ott muszáj sietni, a kihűlt fém már nem alakítható. Másrészt viszont mindig jöttek aprólékos dolgok, amihez bizony idő, türelem, figyelem kellett.

Egymásra utalva

– A műhelyben minden eredeti, minden működik! A fújtató 1870-ből való, bivalybőrből készült, a mai napig használom. 

Senki nem sietett, mindannyian türelmesen vártak a sorukra. Naponta jöttek lovat patkoltatni, de ökröket is patkolt apám, vagy teheneket körmölt. Na, ennek is volt egy technikája – szintén háromemberes munka! – a csánknál elszorították a tehén lábát, majd felemelték, meg lett csaptatva, hogy elzsibbadjon a hátsó lába – ekkor lehetett lekapni a fölösleget. Az állatnak ez nem fájt.

Megtudom, nemcsak a szakmán belül, de azon kívül is megvoltak a jól bejáratott együttműködések, például kovács és bognár között: egyik a másikra támaszkodott. Hintó, szán, kocsi gyártásánál a famunkát a bognár végezte, a kovács meg bevasalta. 

Élvezetes volt látni és hallgatni. Egy sínhúzás egész napot igénylő munka, nagy tűz kell ugye hozzá, hát akkor álltak neki, ha összejött 8-10 darab sín, amit egyszerre csináltak meg.

Cseszneki úr elmondja, ’59-ig foly(hatot)t a háznál a magániparosság, majd mint téesz-kovács dolgozott ugyanitt tovább édesapja. Az, hogy mára így nézzen ki a műhely és a múzeum, rengeteg utánjárást igényelt. – Sógorom édesapja is kovácsmester volt Tésen – folytatja Ferenc –, az ő révén szereztem meg néhány dolgot, például egy fúrógépet, vagy a szín alatt kiállított, szintén bivalybőrből készült, de 200(!) éves fújtatót. A fúrógép története különleges! Valaki jött, felajánlotta, vegyem meg. Megvettem. Jön a sógorom látogatni, s mondja: „Te sógor, ez meg a papámé volt!” Valahogy elkerültek a dolgok a házuktól, amikor eladták, s – énhozzám talált vissza. Így végül családban maradt – nevet Ferenc.

Párhuzamokra lelünk…

A szakma érdekességeiről, szépségéről sokat megtudok, látok, hallok, egy bemutatót rögtönöz a szakember, elmagyarázza, hogy kapja a tűzhely a levegőt a padláson elhelyezett fújtatóból, s amíg a műhely berendezését fotózom, szenet és szalmát hoz, s begyújtja a tüzet. Egyik kezében egy szál vas, a másikkal (egy kovács nem kovács, csak ha muszáj…!) húzza-ereszti a fújtatót. A vas szépen felizzik, átkerül az üllőre, s „addig üsd, míg meleg!”, alakít rajta. Utána én is elmesélem családunk történetét, hisz a kovácsmesterséget szinte ugyanekkor, a magánipart ugyanígy, a téeszesítést szintén mind-mind átélték felmenőim, anyai nagyapám révén. Másik megyében, másik faluban, egy világháborús kitérővel, amikor nagymamám inassal és segéddel vitte a műhelyt, hisz’ az élet 1942-ben sem állhatott meg. Lényegében ugyanezeket meséli Cseszneki Ferenc is, még a szénhiány is szóba kerül. Papám szerencsére hazajött, egészségben folytatta az ipart. Kikerülhetetlen volt, hogy ezeket a személyes emlékeket leírjam.

Ebéd előtt aztán vendégek érkeznek, egy négyfős kirándulócsoport szeretné megtekinteni a műhelyt, a múzeumot, a szélmalmot. Cseszneki úr türelmet kér, én meg örülök, hogy látogatókkal is találkozom, így teljes a történet.

Miközben a hátsó kertkapun át a vendégek felsétálnak a működő tési szélmalomhoz, mi még beszélgetünk. A téma most a múlt, amit neki még volt szerencséje átélni. – A Bakonyban nyáron lovas kocsik, télen szánok jártak, egész más volt a világ. A turistacsoportok nálunk a régi idők mestersége, tárgyai, szerszámai mellett ezt a korabeli hangulatot is megtalálják, átélik. S hogy miket kérdeznek? Például, hogy zajlott egy patkolás, hogyan működnek a szélmalmok, és minden mezőgazdasági munkára kíváncsiak. De más ma a világ, egy iskoláscsoportot nehezebb lekötni, miközben leülnek megpihenni, mesélek nekik, közben kezükben az „okos”… folytassam? Ez picit szívfájdalmam. De mit tegyünk? – teszi fel a kérdést…

Közben egy munka-elszámolási jegyzék fénymásolata is előkerül, melyen a megrendelő neve alatt az elvégzett munkák, a felhasznált anyagok, azok költségei részletesen fel vannak tüntetve. Persze, kézzel írva…

Régi idők? Ha 60-70-100 évet „réginek” veszünk, nevezzük annak. Bár a világ csak az utóbbi évtizedekben gyorsul ebben a soha nem látott iramban, előtte évszázadokon keresztül szinte ugyanúgy folyt minden.

Melyik korszak jobb? Ezt – döntsék el Önök, a látogatást pedig javasoljuk, tervezzék be, ha megjön a jobb idő.