Happy Ending-premier a Petőfi Színházban (képgaléria)

Ismerős szituáció. Hétköznapi emberek egy közös térben csip-csup ügyekről csacsognak az éteren keresztül. A csengőhangok gondoskodnak a folyamatos zenei aláfestésről – elvégre a következő percben már felülíródik az aktuális beszélgetés fontossági foka. Hiába, attól még, hogy olcsó és agyonkoptatott, még igaz a közhely: „az élet nem áll meg”. Ott is így van, ahol az „élet” fogalma teljesen új jelentésrétegekkel bővül. Nem is bővül: gazdagodik. Például a kórház onkológiai osztályának járóbeteg-ellátásán.

A néző már az előadás elején „leveszi”, hogy milyen a három nő, Mary (Palásthy Bea), Adéle (Módri Györgyi) és Emuna (Taba Lucia Dorottya) karaktere, bár csak a legújabb csodaszer, a tevetej beszerzéséről, a család általi hazafuvarozás körüli anomáliákról, valamint a gyerekek iskolai zűrjeiről értesül. Noha mindenki mellett ott az alapszituációt nyomatékosító infúziós állvány, a hangulat kifejezetten jónak mondható. A mindenféle csodaszert és módszert, ideértve a földönkívüliek gurun keresztül becsatornázott energiáját is kipróbáló Maryn nyoma sincs kétségbeesésnek (jóllehet, 3b stádiumú a betegsége). A hölgykoszorú legfiatalabb tagja, a mélyen vallásos Emuna (a trióból ő a legkevésbé súlyos eset a 2-es stádiumával) pedig végtelen, szeretettel teli türelemmel istápolja a telefonon keresztül a hat gyerekkel és a gázbeszerzéssel viaskodó, kissé gyámoltalan férjét. 

Nem is bírja szó nélkül hagyni mindezt a dolgokat fonákjáról látó Adéle, akinek beszólásai, riposztjai önkéntelen nevetést váltanak ki a nézőtéren. Igen, nevetést. Ráadásul nem is tesszük rajtakapottan a szánk elé a kezünket. Akkor sem, amikor a három hölgyet már kopaszon látjuk. (Meleg van, ezért vették le a parókát.) De ez már azután van, hogy az évek óta gyűrt kemoterápiás kezelések monotonitását izgalmas esemény szakította meg: új kezelt érkezett az ünnepelt színésznő, Julia Roth (Nagyváradi Erzsébet) személyében. Úgy, ahogy egy sztárnak kell, tűsarkúban, méregdrága kalapban, selyemblúzban, elegáns táskával a karján. 

Úgy került ide, mint Pilátus a Krédóba. Mivel különszobával nem tud szolgálni a kórház, beéri egy paravánnal is. Látni tehát nem látják a betegtársak, de a hangnak azért nem állja az útját poliészterszövet. Így hát a többiek tökéletesen hallják, amikor a karcossága okán csak dr. House-ként emlegetett főorvos, dr. Katz (Cservenák Vilmos) nagyvizitjén az egyik rezidens ismerteti a beteg állapotát: negyedik stádiumos, kiterjedt áttéteket képezett hasnyálmirigyrák. Mary, Adéle és Emuna döbbenten néznek össze. Közben a rezidensek (Gaál Attila Csaba, Pongrácz Eszter, Varga Zsófi, Lálity Dominik) a főorvos utasítására megpróbálják kitapogatni a feltűrt selyemblúz alatt – a kórházi hacuka felöltéséről szó nem lehet, még csak az kéne – a hasnyálmirigyet. Az első felkértnek nem sikerül, de a másodiknak és a harmadiknak se. Az istennő kénytelen tűrni a szemléltető bábu szerepét. Úgyis kapnak majd ezek az arcukra, be lesz perelve az egész kórház. Elsőre kegyetlenül abszurd a jelenet, mégis valahogy szétoszlatja azt a sűrű döbbenetet, amely az imént hallottak miatt ráült a zsöllyére. Kezdjük kapiskálni, hogy mi van dr. Katz kifelé szenvtelenséget, olykor cinizmust mutató álarca mögött.

Nem. Ezt nem. Julia dönt: nem akarja folytatni a kezelést. Most azonnal húzzák ki a karjából a branült. Senki, így Amalia főnővér (Soltis Eleonóra) se érti, mi van. Csodálkozásukban semmi színleltség, színpadiasság nincs. Hajkihullás? Ugyan, majd a jópofa humorhurrikán, Yossi (Máté P. Gábor) ad valami szuper parókát. Azzal ugyan Julia már nem szerepelhet samponreklámban, mint anno, de annyi baj legyen. Kiteljesedik a dráma. Egyre meredekebb kapaszkodók és lejtők, mind élesebb kanyarok jönnek az érzelmi hullámvasúton, de valahogy mégsem félünk.

Az izraeli kortárs szerzőnek, a 2012-ben daganatos betegségben elhunyt Anat Govnak sem az volt a célja, hogy betegségét ökölrázva beletolja a világ képébe, hadd féljen-rettegjen, aki (ki tudja, meddig) egészséges. Sőt, inkább megpróbálja a kimondva-kimondatlanul mindenkiben élő, alattomos félelmet a felszínre hozni, megvilágítani és valami mássá – kiben az Adéle-éhez hasonló őserővé, kiben Emuna tiszta istenhitévé, kiben Mary ki nem kezdhető életigenlésévé, elfogadó bölcsességévé – átalakítani. Az viszont tény, hogy több szempontból is nehéz feladat elé állítja mindazokat, akik színre viszik a művét. Talán ez is magyarázza, hogy az Orlai Produkción kívül Magyarországon eddig csak a Veszprémi Petőfi Színház vállalkozott a feladatra. Bízott saját társulati tagjaiban, akik egytől egyig brillíroznak a szerepükben. 

Palásthy Beának, Módri Györgyinek és Taba Lucia Dorottyának köszönhetően a három nő mindvégig megőrzi markáns személyiségét, még akkor is, amikor hirtelen változik a helyzet, és előkerül egy másik, addig ismeretlen arcuk. Ez megtörténik a Cservenák Vilmos alakította főorvossal is, de amolyan szikár, férfias módon. Soltis Eleonóra főnővére arra a sztereotípiára cáfol rá, miszerint egy ilyen helyen az ápolószemélyzet nyilván valamiféle önvédelemből, de csakis hűvösen rutinos, már-már gépszerű és faarcú lehet. Yossi, azaz Máté P. Gábor egyszer jelenik meg a színpadon, de akkor úgy, hogy a fal adja a másikat. Egyébként sehol semmi erőltetettség, manír. Ez igaz Nagyváradi Erzsébetre is, akinek meglehetősen vékony jégen kell egyensúlyoznia a nagybetűs Díva szerepében. Gesztusaival, mozdulataival, az egész valójával egy jelenség, amelyet aligha felejtünk el.

Tasnádi Csaba rendezőnek úgyszintén fel volt adva a lecke, hogy ebben a hiperérzékeny témában mellőzze a vaskosságot, megmaradjon a jó ízlés határai között, de azért kerülje a túlfinomkodást is. Kivette hát az eredeti mű táncos-zenés betétjeit, hogy azokat vetített, nemegyszer heavy metal zenével kísért videó- és fotómontázsokkal helyettesítse. Jó döntés volt. A produkció díszlettervezője Perlaki Róbert.

Szóval, sikerült a kockázatos vállalkozás. A Happy Ending megrázó, humoros, elgondolkodtató, a lélek mélyéig hatoló színmű. Az újranézős fajtából.

Hankó András
[email protected]