Nyulak és virágok

Március 25.

Hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani bizonyos időjárási jelenségeknek. Pontosabban a kapcsolódásaiknak. Apró jégdarabkákkal és hódarával vegyes eső szakad a naplementében. Különös fények, különös sötétedés. Megkezdődött a nagyhét.

Március 26.

Vajon miként alakulnak ki a közmondások? Valaki egyszer csak fején találja a szeget, többen átveszik, mivel látják, hogy a szöveg jó, mi több, találó, aztán ez öröklődik nemzedékeken át? Ősrégi tapasztalatok és a józan ész alapigazságai, jól besűrítve, ez lehet a megfejtés. Az is előfordulhat persze, hogy egy kerek kis történet is jár a mondáshoz, ami aztán közkinccsé válik. Van az a kínai észrevétel például, hogy ha a ravasz nyúl elpusztult, megsütik a vadászebet. Magyarul ezt úgy mondta régen a köz, hogy csak addig kedves a szolga, míg hasznát vehetik. Itt jegyzem meg aktualitásra törekedve, ugyanakkor nem feledve, hogy miről is szól tulajdonképpen a húsvét és a feltámadás, úgyis mint a kereszténység legnagyobb misztériuma, amihez a nyúl csak később csatlakozott, hogy nálunk a róka a ravasz. Ami meg a stukkeren van, az az elsütőbillentyű, amire a zupás őrmesterek oly gyakran hívták fel az újoncok elkalandozott figyelmét. Ám Amerikában (amint ezt a felejthetetlen Rémusz bácsi meséiből örökre megjegyeztük, annak ellenére, hogy az öreg ma már megmondóéknál nem szalonképes, tekintve, hogy ravaszul befestették feketére) a nyúl az, miként Kínában is. 

Mielőtt megnéznénk, hogy mi van a nyúlon túl, íme a háttér. Időszámításunk előtt 310-ben Han Hszint, Csu uralkodóját, az első Han-dinasztiabelit egy akkor még nála is nagyobb uralkodó, Liu Pang lázadás szításával gyanúsította. Így aztán azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizni támadt kedve a Jünmeng-mocsarat, felkereste birtokát, és amikor Han Hszin a köszöntésére elébe sietett, nyomban le is tartóztatta. Mire Han Hszin ezt mondta: ahogyan a mondás tartja, ha a ravasz nyúl elpusztult, megsütik a vadászebet, ha a túzoknak vége, elrakják az íjakat, ha minden ellenséget legyőztek, megölik a tanácsadókat, a birodalomra béke köszöntött, így engem is meg lehet gyilkolni. Ez a válasz nekem mondjuk nem jutott volna eszembe, de Liu Pangnak megtetszett és életben hagyta Han Hszint, sőt kinevezte Huaijin hercegévé. Nem értek saját kínaiul, mondaná erre Laca a Bizottság zenekarból, de törekszem. Hamarosan még 157 életigazság művelődéstörténetével leszek gazdagabb, és ezt Balázsi József Attila csodás könyvének köszönhetem. A címe Kínai bölcsességek.

Március 27.

Még virágvasárnapon történt, nem sokkal azután, hogy hazahoztam a templomból a megszentelt barkákat. Hogy aztán majd az egyiket elhelyezzem a házban, hadd űzze el a rontást, a másikat meg a veteményesben, a jó termés érdekében. Így keveredett bennem az archaikus a kereszténységgel, ami ugye egyáltalán nem idegen a magyar néplélektől. Ráadásul, amennyiben nem rágják le a nyulak azt a barkát, jövőre elégethetem hamvazószerdán. Nos, mindezek után és a jeges eső előtt, a kora nyarat idéző melegben vettem a kezembe a Nincsen rózsa tövis nélkül című kötetet a kertben, egy újabb kapcsolódás kedvéért. Merthogy a mű tulajdonképpen növény-, virág - és gyümölcsneves szólások, közmondások szótára és egyben gyűjteménye. Bárdosi Vilmos könyve a kultúrtörténeti barangolások miatt izgalmas elsősorban, az anekdotázásba hajló oknyomozás pedig komoly meglepetéseket okoz. Lássuk például a kaprot. A közvélekedés szerint csak elszórjuk a magot és mivel kiirtani sem lehet, hamarosan mehet is a növény a tökfőzelékbe. Nálunk viszont nem egészen így mennek a dolgok, hosszú évek alatt egyszer nőtt ki egy szál pilincka a földből, majd az is nyomtalanul eltűnt. Ezért aztán gyakran alkalmaztam apám egyik kedvenc, ma már ritkán használatos káromkodását, amely úgy kezdődik, hogy “Azt a kaporszakállú...”, és a folytatásban tetszés és vérmérséklet szerint variálható. És egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy a kaporszakállú kitétel a Jóistenre vonatkozik. Ámde nem. Az eredeti és később páratlan karriert befutó kaporszakállt az 1935-ben Egerben elhunyt Kapor János tisztviselő viselte, a hófehér arcszőrzet fénykorában elérte a félméteres hosszúságot is. Így tehát csupán annyiban jártam közel az igazsághoz, hogy a kollégái gyakran szólították Atyaistennek. Van ilyen, a Deáknénak meg vászna volt.

[email protected]