Méhészeti munkásságáért kapott magas kitüntetést Illés Ferenc

A méhészet mindig is egy önkéntes, szabadon választott, másodrangú tevékenység volt az életében, amit a pedagógusi hivatása és a közéleti szerepvállalása mellett végzett. A levél, amelyben a kitüntetéséről értesítették, meglepetésként érte. Nem sokkal a 87. születésnapja előtt vehette át az elismerést a lassan hatvan éve tartó méhészeti munkásságáért. A díj nívóját emeli, hogy évente mindössze ketten kaphatják meg az ország mintegy 8500 méhésze közül.

Illés Ferenc tanár úr már korábban is több elismerésben részesült, 1983-ban a Budapesten megrendezett Méhészeti Világkongresszus Nemzetközi Zsűrije ezüstéremmel díjazta saját tervezésű sugaras-motoros pergetőjét. A szerkezet – amely egyszerre hatvan kilogramm mézet pergetett ki a világra – kiállításra is került, csakúgy, mint a szintén saját tervezésű, újításnak minősített vándorméhes konténerének másolata, amely – illetve ennek az eredetije – hatvan méhcsalád befogadására volt alkalmas. Az emelőszerkezet „lelke” egy ZIL teherautó fékkarja volt, de a rossz vasak között talált csillekerekek is az egyedi találmány részét alkották.

A méhészkedés egy kicsit a véletlenek összjátékaként lépett be a Tanár úr életébe. A kezdetekhez szülőfalujába, Marcalgergelyibe kell visszamennünk, amelynek – Zirchez hasonlóan – díszpolgára, szülőházát a községnek ajándékozta, amiből Tájház lett. – A kis lélekszámú evangélikus faluban volt egy nagyon művelt lelkipásztorunk, esperesünk, aki méhészkedett. Ötödik osztályos elemis diák voltam, és a továbbtanuláshoz konfirmálni kellett. A konfirmáció előkészítése az esperes úr lakásán zajlott. Május volt, a teraszra ültetett ki bennünket, és a szemei mindig a kert felé irányultak. A társaimmal egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy felpattan, s láttuk, hogy hatalmas méhtömeg repül a levegőben. A gyümölcsfa, ahol megszállt a méhraj, magas volt, ezért egy létrát meg egy méhkast vitt oda, a földre pedig leterített egy nagy vászonlepedőt. Mi már ekkor nem ültünk a teraszon, hanem kimentünk az udvarra, s néztük, hogy mi történik. Felment a létrán, megfogta a fának az ágát, s a kasba belerántotta a rajt. Leszállt a létráról, a kast megfordította, rátette a vászonra, s a vászon két sarkát a kasra ráhúzta. Kopasz ember volt, borotvált fejű, s úgy vette le a rajt, hogy nem tett fejvédőt! Nekem ez akkora élményt jelentett, hogy gondoltam magamban: „Ha felnövök, lehet, hogy én is méhészkedek!”

A mézédes gyerekkori álomból valóság lett, de ehhez kellett a vasutas nagybácsi közelről szemrevételezett kaptára és a tanítóképző földrajz-néprajz szakos tanára, akinek a méhek emberi társadalomban betöltött jelentőségéről szóló előadások szintén nagy hatással voltak a pedagógusi pályára készülő diákra. Végül a szerelem által vezetett az út a méhészethez: –Apósom a ciszterciek bognármestere volt, s mellette méhészkedett. Értett nagyon hozzá, saját maga csinált minden kaptárt, sok méhcsaládja volt, vándoroltatta is őket. 1960-ban meghalt szegény, a méhek többségét eladták anyósomék, de maradt hét család. A méhészkedő rokonok segítségével beteleltük a hét családot, így kezdődött a méhészkedés a drága feleségem, Illés Ferencné Pohlmiller Éva magyar-ének tanár, karvezető jóvoltából, aki megörökölte a méhcsaládokat. A Zirci Szimfonikus Zenekarban ismerkedtünk meg, hegedűn játszottunk mindketten. Apósom keze nyomán – aki szintén hegedűs volt a zenekarban – nekiálltam a kaptárkészítésnek, és tíz év múlva már volt ötven termelő méhcsaládom és körülbelül tíz tartalék, amelyek a törzscsalád megerősítésére szolgáltak.

A méhcsaládok gondozása családi vállalkozásban történt, meséli, hogy felesége és gyermekei is besegítettek. Zircre magasabb fekvése miatt később érkezik meg a tavasz, ezért vándoroltatta a méheket olyan helyekre, ahol korábban nyílik az akác. A Tanár úr elsősorban szellemi pihenés gyanánt választotta ezt a mellékfoglalkozást, amely olyan jól működött, hogy a méhek termelték ki az első személygépkocsiját, és az utána következők is a méh-ember együttes szorgalmának gyümölcseként javították a család komfortérzetét.

Illés Ferenc elnöke volt a Veszprém Megyei Méhészeti Szakbizottságnak, rendszeresen részt vett az országos elnökség ülésein, segítette a méhészeti szakcsoportok működését, majd 1991-ben a kezdeményezésére megalakult a Magas-Bakonyi Méhészeti Egyesület, amelynek elnöki tisztségét a mai napig betölti. 1996 és 2003 között rendszeresen megszervezte a Magas-Bakonyi Expót, ahol alkalmanként 120-150 kiállító jelent meg Zircről és környékéről a saját termékeivel. Egyedi készítésű egykeretes kaptárában élő méheket is bemutatott, a szemlélődők így testközelből megismerhették a méhtársadalom felépítését. Vendégelőadókat hívott meg, akik ismeretterjesztő előadásokat tartottak, tanfolyamokat szervezett, negyvenöt évig pedig egészségügyi felügyelőként is járta a Magas-Bakony „méhek által lakott” településeit, hogy felhívja a méhésztársak figyelmét a rájuk leselkedő esetleges veszélyekre.

A méhészet szinte egyidős az emberiséggel, s Zircen is nagy múltra tekint vissza. A III. Béla király által idetelepített ciszterci szerzetesek négyszáz kasos méhészetet alapítottak a Bakony szívében. A Tanár úr emlékszik, hogy pályafutása kezdetén húsz méhész gazdálkodott itt mintegy hatszáz méhcsaláddal. Az idők során folyamatosan esett vissza a méhészek száma, ami a társadalmi változásokkal is magyarázható. A Magas-Bakonyi Méhész Egyesület jelenleg negyvenkét tagot számlál, többnyire nagy tapasztalatokkal rendelkező méhészek alkotják, az utánpótlás nem igazán biztosított, az ifjúság kevésbé nyitott erre a szakmára.

Illés Ferenc az aktív méhészkedést 2011-ben abbahagyta, de tudására, tapasztalatára továbbra is számíthat a szakma, beszélgetésünk idején már az egyesület soron következő közgyűlésére készült. Február van, az az időszak, amikor a királynő már rakja a petéit. A Tanár úr olyan beleéléssel meséli a tenyésztés folyamatát, mintha éppen ma kezdte volna a méhészkedést. A párzatlan, frissen kikelt anya kirepül a kaptárból, s olyan illatot lövell ki magából, hogy arra több ezer hereméh utána iramodik. Az anya óriási sebességgel száguld a levegőben, s aki a leggyorsabb a herék közül, az termékenyíti meg. Nem véletlenül emelték a méhanyát „uralkodói” rangra: nélküle a szorgos szárnyas rovarok családja szétesne, nem lenne a társadalomnak összetartó ereje.