Szívesen dolgoznak a fával – Az aranyérmes Simon Krisztián szaktanárai a tehetséggondozásról

Az ajtón túl az asztalosműhely, szimpatikus fiúkkal, ismert és ismeretlen szerszámokkal, finom illatú fa munkadarabokkal. Ez tehát a helyszín, ahol az asztalosnak készülő tanulók megszeretik és a lehetőségekhez képest megismerik a szakmát, mert a lehetőségek nem túl tágak, aminek az oktatók sem nagyon örülnek. Magyarán: kevés a tanműhelyi gyakorlati idő. Ami tetszik: a három ember között háromszoros a tanár-diák viszony; Sanda András nemcsak Simon Krisztián szaktanára volt, de nála tanult Kajtár Jenő is, aki szintén oktatta Krisztiánt. Kell-e mondani, mennyire értették, értik egymás nyelvét?

Sanda András ötgyermekes családból származik, és náluk minden gyereknek kötelező volt először szakmát szerezni.

– Azt mondták a szüleink, ha szakma van a kezedben, bármilyen világ jön, lesz miből megélni. Szabadon választhattunk. Ez a döntés akkor született meg, amikor egy műbútorasztalos javította a bútorainkat, és én segíthettem neki. Megkedveltem és megszerettem a fát. Így kerültem a Táncsicsba 1978-ban. Lohrmann Ervinné volt az asztalos szaktanár, a faipari munkaközösség vezetője. Szaktudás és emberi méltóság, valódi pedagógus-hivatástudat jellemezte, ő szorgalmazta a tovább­tanulást is, miközben egy régi kézműipari asztalosműhelyben igyekeztem elmélyíteni a tudásomat, majd élve a meg­hívással és a lehetőséggel, visszajöttem az iskolába szak­oktatónak.

1992-től mondható közösnek az ő történetük, Kajtár Jenő akkor kezdte a faipari szakközépiskolát, amit a bútor- és épületasztalos-szakképzés mellé sikerült beindítani.

– Erdélyben, Csíkszeredában születtem, ott kaptam a fa szeretetét – mondja Kajtár Jenő. – A szakközépiskola után Sopronban, a Nyugat-magyarországi Egyetemen levelezőn elvégeztem a szakoktatói szakot, miközben egy asztalosnál dolgoztam. Elvégeztem a faipari szakmérnökit is, majd beugró tanárként tanítottam a Táncsicsban, hol elméletet, hol gyakorlatot, attól függően, milyen osztályokat indítottak. 2006-ban lettünk kollégák Andrással, és egyetértek, már szeptemberben látszik a tehetség, ki hogyan fogja a kezében a faipari szerszámot.

– Ahhoz is szem kell, hogy valaki ezt észrevegye, mert a tehetség felismeréséhez ez az első lépés – veti közbe Sanda András. – Emlékszem, Jenő, aki az asztalostanulókat oktatta, jött egy munkadarabbal; ilyen fakötést készített az egyik kilencedikes. Csak néztünk, tökéletes volt a fecskefarkú fogazás. Én Krisztiánnal a szakmai elméleti órákon találkoztam. Kiemelkedő volt az érdeklődése, szinte szakmai konzultációkat folytattunk egy-egy technológiai kérdésről. Itt jegyzem meg, a Táncsicsban nincs rivalizálás, a többiek inkább felnéznek arra, aki többet tud, jobban teljesít.

Kajtár Jenő szerint annál is inkább, mert Krisztián nem volt hivalkodó, nem hangoskodott, szerényen, tökéletes minőségben tette a dolgát.

Sanda András azt mondja, az asztalosnak jelentkező tanulók előbb-utóbb kötődnek a fához, a szakmához, közöttük kicsi a lemorzsolódás, és gyakran hangzik el a kérdés: „Tanár úr, segíthetek valami új, különleges feladatban?”

A csoportos oktatás nagy előnye, hogy segíti a tanulót az önértékelésben, mindig tudják kihez viszonyítani magukat. Szempont az is, hogy senki sem lehet magányos, a szembefordított gyalupadoknál szinte párban dolgoznak, figyelik és támogatják egymást. Tanáraik igyekeznek megismertetni a fiúkkal a faanyagok kedvező, szép tulajdonságait. Abban bíznak, ha megismerik, meg is szeretik, ha megszeretik, akkor pedig szívesen is dolgoznak vele. Egy leendő szakembernél nem is kell ennél jobb kiindulópont.