Észrevétlenül kétlakiakká váltunk – Sütő Andrásék Erdélyből érkeztek Veszprémbe

- Azt hiszem, boldog gyermekkorom volt Marosvásárhelyen, a szegénység, a diktatúra, a vegyes ajkú lakosság ellenére, igaz, abban az időben a nemzetiségi kérdések számunkra nem léteztek; napestig együtt játszottunk magyar, román, zsidó gyermekekkel. Az utcán, az üzletekben majdnem mindenki magyarul beszélt (akármilyen nemzetiségű volt), a játszótéren a román gyermekek megtanultak magyarul, mi csak később, az iskolában ismerkedtünk meg „második” anyanyelvünkkel, a románnal.

Sütő András feleségével, két apró gyermekükkel, két bőröndbe csomagolva féltve őrzött személyes holmijaikkal, váltás ruhával, összeszorult szívvel és teli aggódással, otthon magukra maradt szüleiket siratva, 1986 ködös, szürke novemberében hagyta el szülőföldjét, Erdélyt.

- Először Budapestre érkeztünk, majd pár nap után az új otthonunknak választott városkába, Veszprémbe. Édesapám ismerőse segített és ajánlotta Veszprémet, ahol állást, lakást tudtak biztosítani nekünk. Lehetőségként felmerült Szombathely is, de a térképet böngészve hamar elvetettük, mert túl messzire volt Marosvásárhelytől, szülővárosunktól. Kényszerű, kilátástalan helyzetünkből menekültünk: én Moldova kis hegyi falvából, ahová kötelező módon drákói szigorral kirendeltek körzeti orvosnak, feleségem Beszterce-Naszód megye hasonló kis falucskájába került fogorvosnak, lakásunk pedig szülővárosunkban, Marosvásárhelyen volt. Veszprémben otthonra, barátokra leltünk, segítőkész, kedves emberekkel hozott össze a sors, a Bakony lankái az erdélyi tájakra hasonlítottak, a Balaton közelsége pedig üdítő színfolt lett számunkra.

Az áttelepülésük utáni években minden alkalmat kihasználtak. Télen-nyáron, amikor csak lehetett, hazautaztak, feltöltődni az otthoni levegővel, a Hargita csendjét csodálni, a gyermekkoruk óta ismert utcákat, tereket látogatni, ahol minden épület, minden fa, kő az övék volt.

- Az évek múlásával erősödött kötődésünk Veszprémhez, ritkábban, de azért rendszeresen látogattunk haza és egy idő után furcsán ellentmondásos helyzet alakult ki: innen mentünk haza oda és onnan indultunk vissza haza. Mindkettő örömöt szerzett, lassan, észrevétlenül kétlakiakká váltunk. Amikor megkérdezték, hogy hol érezzük magunkat jobban, Tömöry Péter barátom frappáns válasza volt a miénk is: útközben. Szüleink meghaltak, a rokonok, barátok szétszóródtak a nagyvilágban, egyre ritkábban megyünk itthonról haza, de ahogy közeledünk szeretett városunkhoz, szívünk egyre hevesebben dobog, és elszorul az aggodalomtól: vajon hogy fogad minket, tékozló gyermekeit? Éveim múlásával egyre bizonyosabbá vált az, amit édesapám valamikor megfogalmazott:„Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.” (Sütő András)