Az 1956-os pápai tüntetésről és személyes atrocitásokról

Győry Endréné nyugalmazott pedagógus 1956-ban 24 éves volt, október 22-én engedték ki a kórházból, mandulaműtétje után otthon lábadozott. A budapesti forradalmi események hírét a raktárosként dolgozó férje hozta haza a tejüzemből, ahol az újonnan megalakult munkás bizottság első döntése az volt, hogy a dolgozók kapjanak hetente – gyermekeiknek is – vajat és tejet. Ennek nagyon örültek, mert nehéz volt az ellátás, sorba kellett állni mindenért. Október 26-án szokatlanul hamarabb tért haza a férje.

– Mondta, hogy tüntetés van a városban, nagy a tömeg, és menjünk mi is. Én még kokárdát is akartam tűzni, de ő nem engedte. A mostani Március 15-e téren csatlakoztunk a tömeghez. Szónoklat, taps, majd megható volt, ahogy teljes erőből énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, egy illető pedig elszavalta a Nemzeti dalt – kezdi a visszaemlékezést.

Megindult a tömeg a Fő utcán, elfoglalta a rendőrség épületét és kiszabadították a börtönből a rabokat, az ügyészség iratait pedig a börtön udvarán elégették. – A nagy zavarban mindenféle szövegek, énekek hangzottak el, majd láttuk, hogy káromkodásokkal kísérve dobálják ki az emeleti ablakokon a bútorokat, íróasztalt, írógépet, szálltak szerteszét az iratok. Nem értettem e pusztítást: ki fogja mindezt megfizetni, az iratok megsemmisülésével hogyan lesz igazságtétel a földek, lakások tekintetében? Zúgott a tömeg értelmesebb része, hogy ezt ne, de voltak ellentétes hangok is. Aztán megindultunk a vasútállomás felé, hatos sorban (én volt tanárommal, szomszéddal, rokon bácsival és egy házaspárral) karonfogva meneteltünk, skandálva, hogy ruszkik haza.

A várost járó menet a mai tűzoltó-parancsnokság helyén volt szovjet laktanyához érve megállt, hogy célba érjen az üzenet. – Annyira átragadt ránk a tömeghangulat, hogy a normális ítélőképességből időnként teljesen kiestünk. Döbbentem tértem észhez, amikor egyszer csak egy gyerekarcú, 18 éves körüli rémült orosz kiskatona futva jött a város felől, a tömeg pedig szinte szó nélkül szétnyílt, beengedve őt a laktanya kapuján. A felvonulásból hazafelé már kiabálásokat, egy-két lövést hallottunk, és nem tudtuk, hogy másnap kell-e majd munkába mennünk – idézte fel az október 26-i pápai tüntetést Győry Endréné.

– Azelőtt soha, de aznap összejöttünk a kertszomszéd Rácz családdal. Ez a szükségben köttetett barátság az idősebb házaspár holtáig tartott, testvérként szerettük egymást. Becsuktunk ajtót, spalettát, hallgattuk a Szabad Európa és a Magyar rádiót, próbáltunk informálódni. Leszedtük a belső ablakokat és plédek közé betettük az ágy alá, hogyha háború lenne, akkor épségben megmaradjon. Endre másnap azzal jött haza, hogy a város tele van, mindenki vásárol. Kis pénzünkből én is vettem textíliákat – emelte ki.

A forradalmi láz novemberi lecsendesülésével a félelem időszaka következett. Egyik nap idős rokonaikat látogatták meg a férjével. Már szürkületkor, de még az esti kijárási tilalom életbe lépése előtt sétáltak hazafelé. A malomdombon (jelenleg Szalmavári utca) két fegyveres szovjet kiskatona megállította őket, az úti céljuk és csomagjuk tartalma felől érdeklődve.

– Endre végtelenül nyugalmas ember volt, évi egyszer tört ki, de az Vezúv-féle szokott lenni. Láttam rajta, hogy pillanatok múlva felrobban, de nem tudtam elejét venni. Hirtelen megfogta és elfordította a ránk szegeződő géppisztolycsövet, és belekiabált a katona képébe jó ízes magyar mondatokat, végül utolsó szónak egy akkoriban divatos orosz káromkodást. Majd átfogta a vállamat, és elindultunk hazafelé. Na hát az volt a félelem száz métere. A ruszkik csak álltak, mi meg jöttünk lefelé a dombon. Minden pillanatban azon járt az agyam, hogy most meghalunk. De vajon mindketten, vagy csak egyikőnk? Mikor befordultunk a sarkon, akkor fakadtam sírva – mesélte könnybe lábadó szemmel.

Győry Endréné aztán napokig amiatt sírt, hogy miként fog hazatérni az éppen Rábapordányon, szüleinél tartózkodó négyéves kislánya. Unokatestvére motorral vitte ki érte. Visszafelé kihalt falvakon át robogott a motor velük – a gyermek bebugyolálva a benzintankon –, a falusiak tán fővárosi agitátornak hitték őket. Mint mondta, aztán nagyjából rendeződtek a dolgok, de közellátási hiányok voltak. A tejüzemben nem volt megtorlás, de a heti tej, vaj és tejföl járandóságot eltörölték.