Ott merült alá a vízi drónjával Pál Károly, ahol ezt megelőzően még soha senki

A szakember az aviatika után egy ideje már a vízi drónokban rejlő lehetőségeket is igyekszik kiaknázni. Mivel két éve munkáját a tengeren végzi, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb keresni fog egy olyan felhasználási területet, ahol a robot-tengeralattjárók, azaz a ROV-ok bevethetővé válnak.

Tapolca: az első bevetés

– Az ország egyik dróndisztribútor cégének egy munkatársával azon dolgozunk, hogy olyan feladatokat kutassunk fel, ahol a robot-tengeralattjárók bevethetővé válnak. Egymástól függetlenül így jutottunk el az Agrárminisztérium Természetvédelemért Felelős Helyettes Államtitkárság Nemzeti Parki és Tájvédelmi Főosztályához, azon belül is Egri Csaba barlangtani szakreferenshez. Vele és egy profi barlangászcsapattal közösen szerveztünk egy drónmerülést a Tapolcai-tavasbarlangba, hogy megvizsgáljuk, hogyan viselkedik az eszköz speciális környezetben, mennyire irányítható. Azért is volt ez, mondhatni, létfontosságú, mert a barlangkutatás egyáltalán nem szokványos felhasználási területe a robot-tenger­alattjáróknak, nagyjából egy százalék, külföldön is ritka, hogy ilyen feladatra vetik be őket – avatott be minket a részletekbe Pál Károly.

Hogy miért? Mint megtudtuk, a barlangkutatás veszélyes terep a ROV számára, mivel nincs túlzottan sok nyitott tér, és rengeteg olyan probléma merülhet fel a feladat során, amelynek következtében akár el is veszíthető ez a nem túl olcsó eszköz. Emiatt főként olyan helyeken vetik be őket, ahonnan kimenthetők. A barlangkutatás pont nem egy ilyen terület.

– Hatalmas koncentrációt igényel a hajó irányítása, a pilótának ismernie kell annak manőverező képességét, a teljesítési határait, emellett korlátozott a kilátás, csak a fix kameraképet látjuk. További nehezítés, hogy az első egy percben elveszítjük a gép orientációját, egy barlangban ugyanis a fent és a lent teljesen értelmezhetetlenné válik, mindenhol köveket látni csak. Az egyetlen mankó az a kábel, amellyel a gépet irányítjuk, a ROV-ok ugyanis még kábeles irányítással működnek. Legrosszabb esetben ennek segítségével visszahúzható az eszköz a kiindulási pontra. Tapolcán könnyebb volt a helyzet, mivel egy búvárok által már kiépített rendszerben hajóztunk. A folytatás terve már akkor megfogalmazódott bennünk – mesélte Pál Károly.

Január elején kereste meg ismét Egri Csaba, hogy lenne egy olyan vízi környezet, ahol korábban még soha senki nem merült, sem búvár, sem gép.

A megközelítése nagyon problémás, nem kezdő barlangásznak való, mivel 200 méter mélységbe kell lemenni. Ez volt a Pilis hegységben található Ajándék-barlang.

– Őszintén szólva a karácsonyi szünetben sok dologra gondoltam, de hogy 200 méterre lemegyek egy hegy gyomrába, arra nem. Ellenben tagadhatatlanul vonzott az expedícióban rejlő kihívás. Biztosítottak róla, hogy profi barlangászokkal megyünk le a föld alá, így nyugodt voltam. Összesen négyen vágtunk neki az útnak – mondta Károly.

A hegy gyomrában

Pál Károly korábban soha, még csak hasonló barlangászáson sem vett részt, így előzetesen sokat beszélgetett Egri Csabával, aki megpróbálta felkészíteni őt a körülményekre. Ahogy a szakember fogalmazott, talán picit jobban meg is ijesztette, mint kellett volna.

– Amikor elértünk a barlang bejáratához, akkor tudatosult bennem, hogy mire is készülünk. Egy kemencenyíláson másztunk be egy terembe, ahol a földben (az én értékítéletem szerint) egy lyuk volt. Itt indult a kalandunk. A társaim nagyon előzékenyek voltak, átvették az összes csomagomat, hogy nekem csak a mászással kelljen foglalkoznom. A lefelé úton két nagyobb termen keresztül vezetett a túránk, ezek mindegyike tele volt cseppkővel. A látvány valami elképesztő volt, kárpótolt minden egyes megpróbáltatásért. Ennek a két teremnek a kivételével azonban bokáig gázoltunk az agyagban, és bizony voltak nagyon szűk és meredek járatok, ahol lefelé menet még nem is éreztem nagy gondot, de már akkor is tudtam, hogy ugyanitt kell majd visszajönni, és ez kicsit aggasztott. Alpintechnikát nem kellett használnom, bár őszintén szólva voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, kötéllel ereszkedni könnyebb lenne. Rengeteg létra van a barlangrendszerben, amit a barlangászok építettek ki, évtizedes munkájuk van abban, hogy ez a terület annyira járható legyen, amennyire most az, még ha csak külön engedéllyel lehet is bemenni. A talaj nagyon csúszott, a meredek szakaszoknál különböző lépőket iktattak be a barlangászok, ahova be tudtunk támasztani a visszaúton – mondta a Drónpilóták Országos Egyesületének elnöke. Hozzáfűzte, az állóképességét a tengeren eltöltött utóbbi két év erősen feljavította, de arra ő sem volt felkészülve, ami a 8–10 Celsius-fokos barlangban várta.

– A lefelé vezető úton nem volt akkora gond, még biztattak is a társak, hogy úgy közlekedem, mint akinek rutinja van ebben. Visszafelé aztán bebizonyítottam nekik, hogy mekkorát tévednek.

A barlangászok valami egészen más mozgással, kondícióval bírnak, mint egy átlagember. Én mindent izomerővel próbáltam megoldani, ők pedig mint a macskák, szökkentek egyik pontról a másikra. Mindeközben már kapkodtam a levegő után, és mivel a barlangban a szén-dioxid-szint 1–1,9 százalék volt, felfelé a fejem is fájni kezdett. Ez a barlangi munka mind fizikailag, mind mentálisan nehezebb, mint a nyílt tengeren lenni. Ott mindig tudom, hogy hol van az ég, a szilárd talaj pedig mindig ad egyfajta megnyugvást. Amikor azonban az ember elveszti a feje fölül az eget és mindenféle szögben kúszik-mászik a mélységben, az emberpróbáló tud lenni – fogalmazott Károly.

Felmerülhet a kérdés: találkoztak valamilyen állattal odalent?

– A barlangászok nagy barátai a patkós denevérek. Ők nagyon picik, és hol egyedül, hol a családjukkal aludták téli álmukat a plafonon. Sokszor jelezte nekem a csapat, hogy véletlenül se ébresszem fel őket, mert ilyenkor annyira lecsökken a szívverésük, hogy ébredés esetén akár el is pusztulhatnak. Ugyanígy felhívták a figyelmemet a cseppkövekre is, hiszen ha hozzájuk érünk, a természet több ezer éves munkáját tesszük tönkre – fejtette ki Pál Károly.

Indulnak a rotorok

– Amikor odaértünk a kijelölt célunkhoz, az egész lényemet egy izgatottság járta át. Tudtam, hogy valami olyasmire készülünk, amire idáig még nem volt példa ezen a területen. Emiatt igyekeztem a lehető legtöbb információt, képanyagot, adatot rögzíteni a Sidnek elnevezett gépemmel. A nyomás annyira nem zavart, már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy egy számomra teljesen szokatlan környezetben dolgozzak. A lényeg, hogy egy profi csapat legyen körülöttem, mindenki hozza képességeinek a maximumát, és nem lehet gond.

A hatórás kalandból nyert információk segítségével a szakemberek háromdimenziós modellt tudnak felállítani a helyszínről, illetve választ kaphatnak olyan kérdésekre is, melyekre korábban nem sikerült. Például, hogy ez a föld alatti tó honnan kapja a vizet, és az időnként hova tűnik belőle, ugyanis a hegyben található vízszint felett helyezkedik el. Számomra laikusként kő kő hátán volt a látvány, de kíváncsian várom, hogy milyen kutatási eredményt tudnak felállítani majd a videókból, metaadatokból, amelyeket átadtam nekik – jegyezte meg Károly.

Még nincs vége

Pál Károly elmondta, a barlangtani szakreferens szerint egyedülálló, amit sikerült véghezvinni, és biztos, hogy

a projektnek folytatása lesz. A következő expedíció során egy olyan helyre kell majd eljuttatni a kis gépet és felvételeket készíteni vele, ahol a pilótának a külszínen kell maradnia, a bevezető út egy vízzel teli, labirintusos barlangfolyosó.

– Elmondások alapján oda nem tudnám lemanőverezni a drónt, a folyosó végén viszont egy óriási víz alatti üreg van, ami annyira mély, hogy búvárok még nem voltak az alján. Ezt kellene feltérképeznünk. Vélhetően egy vagy több búvár fogja a bekapcsolt állapotú ROV-ot a folyosón bevinni, és amint ez megvan, indulhat a gép, és napvilágra kerülhetnek a mélység titkai.