Színesebb velük a világ

A Molnár Gábor Műhely Alapítvány az Ajkán és vonzáskörzetében fogyatékossággal élők – értelmi és érzékszervi sérült fiatal felnőttek – nappali intézménye, ahol 1995 óta gondoskodnak az életvezetésükről: mindennapi munkát adnak, illetve fejlesztőfoglalkozásokat tartanak nekik. A célok tiszták és világosak: javítani az életkoruk miatt kiszoruló, nemritkán szociálisan is hátrányos helyzetű emberek életminőségén, esélyegyenlőséget biztosítani számukra, és ami a legfontosabb: önálló életre nevelni őket, hogy idővel egyedül is boldoguljanak a nagyvilágban. A csoportjaikban színesen és vidáman telik az idejük, kertet gondoznak, egyszerűbb ételeket kreálnak, megismerkednek a kézművességgel, ha arról van szó, szőnek, máskor csomagolóeszközöket készítenek, de mára különféle kapcsolókkal is jól elboldogulnak. 

A zeneterápia a kétezres évek közepén lett a rehabilitációjuk része. Az intézménybe jártak zenei adottságokkal rendelkező fiatalok, akik előtte tettek itt-ott szárnypróbálgatásokat, majd a tehetségesebbekből, a zene iránt fogékonyabbakból 2008-ban megalakult a Hangadók. Az akkori vezetőjük, Trócsányi Gergely próbálta aktívan bevonni őket a zenélésbe. Mindenkinek megtalálták a képességeihez legjobban illő feladatot, majd hangszereket kaptak, és kellő szorgalommal belecsaptak a húrokba. Időt és energiát nem sajnálva megtanultak dalokat előadni. Eleinte versfeldolgozásokat és populárisabb nótákat játszottak, aztán egyre nagyobb fába vágták a fejszéjüket. Mostanra több száz koncerttel büszkélkedhetnek, kontinensünk több országában bemutatkoztak, s mióta Pallagi Attila „terelgeti” őket, saját szerzeményekkel is jelentkeznek.

Pallagi Attila gyermekkorától a zene vonzásában él, jelenleg is több együttesben ­– a Dogs ’n Rosesben, a Kopasz Kutya Rt.-ben, az OctoberSunban és Süle Zsolt zenekarában – játszik, ép, nagy tudású zenészekkel. A Hangadók gitáros vokalistája pedagógusként végzett, ma is angoltanár, az alapítványban csoport- és nemzetközi projektvezető. A Hangadókat tizenegy éve igazgatja. – Már tevékeny formációként vettem át az irányításukat, igaz, akkor még nem volt olyan gazdag a repertoárunk, mint most, viszonylag egyszerűbb számokkal álltunk színpadra. Ettől függetlenül már akkor is sok helyre kaptunk meghívást – meséli, majd megemlítem neki: Gondolom, a tagjaik más-más egyéniségek, kezdetben miként találták meg a közös hangot, neki mennyire volt furcsa az ilyen jellegű munka? – Nyitottan álltam hozzájuk, így a beilleszkedésem nem ütközött problémákba, gyorsan összecsiszolódtunk. Elfogadtak, s azóta is hallgatnak rám. A helyzetemet persze megkönnyítette, hogy többjüket ismertem az alapítványból, ahol azóta is arra igyekszünk nevelni őket, hogy a családjuk nélkül is boldoguljanak. Java részük hajlandó dolgozni, a Hangadók tagjai is szeretnek zenélni, beálltak a sorba, aki pedig nem, attól elköszöntünk, bármilyen ügyes is volt. A fogyatékosokkal való foglalkozásban nincs semmi ördöngösség, éppen úgy kell velük bánni, mint bárki mással, „csak” tőlük más reakciókat kapunk válaszként. A zenekarhoz, a tagokhoz egyszerű emberi módon álltam. A zenei tudásukat feltérképezve mindig egy kicsivel nehezebb dalt tanultunk meg, ezért mára – figyelembe véve a korlátaikat – vannak a palettán bonyolultabb hangszerelésű nótáink is.

A zenekari tagság sok örömet hoz a Hangadók életében, a dallamok hatására feloldódnak, felszabadulnak, nem vitás: az együttlét valahol gyógymód számukra. A fellépéseik által kinyílik számukra a világ, a zenélés hovatovább az életcéljuk lett. A színpadra lépésük a társadalmi integrációjukat is szolgálja, hiszen művészeti tevékenységükkel az ép embertársaikat szórakoztatják, ilyenformán lehullik a lepel bennük rejlő értékekről. A repertoárjukban kedvelt hazai és külföldi slágerek szerepelnek, valamint a már említett saját dalok. Igazi csapatként dolgoznak, ami érthető is, mivel ebben a műfajban kizárólag összefogással és alázattal lehet jó munkát végezni. A bulijaik remek örömzenélést hoznak – vagy immáron annál is többet –, egyszerű tételek váltják egymást, de a kicsengés egységes, a hangok pontosan követik egymást. Legyinthetnénk, hogy mi ebben a különös, ám mikor az emberfia szembesül azzal, hogy előtte kik csapnak a húrokba, minden más megvilágításba kerül. A dobok mögött helyet foglaló Zemán János a banda egyik frontembere, aki születése óta vak, de a zenét mindig kedvelte. Korábban furulyázott és zongorázott, ma már csak dobol és énekel, de közben sosem veszíti el a jó kedvét. „Nem látom a kezeket!” – kiabálja gyakran a koncertjeiken, s közben magán is nevet, nem érzékeli ugyanis, hogy azok már a magasban vannak, kizárólag a tapsból hallja ki, hogy mekkora a tömeg előttük. Vele kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról, hogy egykoron ő találta ki a Hangadók nevet. 

A szintetizátoros, az iskolában hajdanán sokat csúfolt Kemenczky László ugyancsak régi motoros a soraikban, ő az egykori zeneterápiájukon a billentyűs hangszert választotta ki magának. Janóval együtt járnak zeneiskolába – vagyis tudatosan is képzik magukat –, az utazásaikkor általában ő a hangadó, akire figyelnek a többiek. Imre Csaba és Dejcző Eszter a csörgőket rázza, Sulyok László pedig a kongás. Ő a csapat partiarca, nagy figura, igazi hangulatfelelős. A zenéléseiket egyébiránt rendre végigkíséri a jókedv, a humor, a másik ugratása. Az együttesnek sokáig fogyatékos basszusgitárosai voltak, ám a legutóbbi kiválásakor – megfelelő utánpótlás hiányában – ellehetetlenült volna a közös munkájuk, ezért bevették maguk közé az ép Hidasi Patrikot. Mesélik, hogy a korábbi tagjaik között voltak olyanok, akik előbb játszottak valamely hangszeren, mint hogy megtanultak volna írni és olvasni.

Közös bennük, hogy a zenélés révén alapjaiban változott meg az életük. Ha rossz a kedvük, de betérnek a házi stúdióvá alakított próbatermükbe, már az első hangok előcsalogatása után jobban érzik magukat. Tavasztól karácsonyig koncerteznek, havonta több fellépésük is van. Ilyenkor teli a naptáruk: falunapokra, fesztiválokra és szabadtéri rendezvényekre hívják őket, de legyen bármilyen sok is a fellépésük, bírják a strapát: az utazásokat, a nemritkán egy-másfél órás bulikat. Mindenütt sikert aratnak, mára hovatovább rajongótáboruk is van. Élvezik a munkájuk gyümölcsét, a tapsot, boldogok, ha belekezdenek egy általuk írt dalba. Évente amúgy négy-öt új szerzeményük születik, főként télen, amiket a koncertjeiken – a slágerek mellett – sűrűn tolnak előtérbe. Szinte minden felkérésnek igyekeznek eleget tenni, a bevételekből pedig gitárhúrokat, dobbőröket és hangszereket vásárolnak, mert azok folyamatosan kopnak, használódnak, de támogatók híján valamiből az „országjárásaikat” is fedezniük kell. A bulik előtt együtt pakolnak, építik a színpadot, a tagok figyelnek, hogy mi hová kerül, hogy ne Attilára háruljon az összes teendő.

A fogyatékuk mértéke és jellege tagonként változik, de általánosságban elmondható, hogy az élet sok területén nehezen képesek önállóan helytállni. Ám mikor zenélnek, mintha a társadalom teljes értékű, egyenrangú embereivé válnának. Ilyenkor megvannak az eszközeik és a lehetőségeik arra, hogy a vágyaikat kifejezésre juttassák. – A zenekari lét sok örömet ad az életünknek, jó is, hogy valamikor hangszert ragadtunk, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek. Jó érzés felmenni a színpadra, látni, hallani, hogy másoknak tetszik a produkciónk, és sokszor visszatapsolnak bennünket. Ezekből a pillanatokból merítünk erőt a hétköznapi nehézségeink leküzdéséhez. A zenénk által jobban elfogadnak minket az ép emberek. Az utazásaink során pedig annyi élmény érte már a csapatot, hogy arról álmodni sem mertünk – mondják szinte egymás szavába vágva, s ez így is van: a színpadon tudniillik az arcukra van írva a boldogság, miközben kibontakoztatják a zenei kvalitásaikat. A mellettük elhivatottan dolgozó Attila büszke is rájuk, hiszen nekik sokkal több energiát kell beletenniük abba, hogy a hangszereikből hangokat csalogassanak elő. Még zeneterápiások voltak, mikor elhitték, hogy egyszer ők is képesek lehetnek rá – meg is csinálták, ezért valamiben rájuk is felnézhetnek mások.

A Hangadók esetében a hangsúly nem a fogyatékosságon van, hanem a közös zenélésen. Egyfajta művészetet mutatnak be, amit történetesen fogyatékkal élők adnak elő. Nem akarnak olyannak tűnni, mintha ők csak fogyatékos emberként állnának a színpadon, és melléjük tennék a zenét, hogy az egész még érdekesebb legyen. Nem kergetnek elérhetetlen álmokat, megmaradnának olyan tiszta lelkű, zeneszerető embereknek, akik eddig is voltak. Akik örömet szereznek az elfogadó közönségnek. Amit tesznek, azt nagy szívvel csinálják, mert imádnak zenélni. Eddig másfél évtized munkája van mögöttük – de még ha lehetséges, tovább álmodnák a Hangadók történetét…