Egy táj, amely elvarázsol

A medencék peremén nyugalmat, biztonságot sugárzó tanúhegyek állnak őrt: bazaltsüvegük alól óvó tekintettel vigyázzák a tájat. Ereikben már nem csordogál forró láva, de annak melegét megőrizték a lejtőiken termő tüzes borok számára. Nyáron bekapcsolódnak a táj fölött átsuhanó vidám gomolyfelhők játékába, folyamatosan változtatva a napfénytől ragyogó és az árnyékos területek helyzetét, arányát. Ősszel az erdők színes lombruháját öltik magukra: így ünneplik az oldalaikon, lábaiknál termő csodálatos zamatú szőlőket, gyümölcsöket, amelyekhez ők biztosították a nyomelemekben rendkívül gazdag vulkanikus talajt és a napfényben bővelkedő mikroklímát. Az idő hidegebbre fordultával elgondolkodva könyökölnek a medencék alját kitöltő ezüstös ködökre. Télen visszavonulnak zúzmarás magányukba: gyakran felhőkkel takarják el arcukat, és az elmúlt évmilliók történésein merengenek. Tavaszi ébredésük gyors és látványos: mintegy gongütésre, egyik napról a másikra rügyek, virágok, indák millióival jelennek meg a fenséges élet színpadán.

Itt az ember nem uralkodni akar a természeten, hanem együtt élni, összhangban lenni vele: nincsenek füstölgő gyárak, ormótlan, hivalkodóan pöffeszkedő épületek: a kis présházak, lakóházak, kápolnák harmonikusan simulnak a tájba. 

A hegyek közötti lankás dombokon, síkvidéki réteken legelésző juhok, lovak, szürkemarhák csak fokozzák a nyugalom, a béke, az otthonosság érzését.

A két medence szerény lélekszámú kis településeinek lakói sokszor nincsenek is a tudatában annak, hogy milyen evilági csoda veszi körül őket.

Jó pár évvel ezelőtt, egy innen több száz kilométerre élő ismerősöm azt mondta, hogy: „Isten különleges kegyelme, ha valaki ilyen szép helyen élhet, mint te!”: Nem vitatkoztam vele!

Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyelmet, de egész földi életemben hálás leszek érte a Mindenhatónak!

Zámbó Zoltán, Kővágóörs