Doni dilemma – hősök, áldozatok, vagy mindkettő együtt?

A programokat böngészve jutott eszembe az a két fénykép, melyet régről őrzök, mindkettő a Szovjetunióból, a frontról, a Don-kanyarból került haza. Az egyik odakint készült, a hátulján ezt olvasom: „Emlékül bajtársamnak, aki a kórházban kezelt. Vitéz Kovács István, hír. szkv.” A másik képen a nagyanyám és az édesanyám, még kislány, a régi udvarban, a kovácsműhellyel a háttérben: „Emlékül apukának – anyuka”. Alatta egy megjegyzés papámtól: „Édes családom”. Világot megjárt emlékek.

Nagyapám, miután megkapta a behívót, 1942. április 6-án indult sorstársaival Szombathelyre. Kényszerből, muszájból. „Onnét helyezték ki Náraiba, április 14-én elvoltam utána, 1942. április 20-án kivitték a frontra” – jegyezte be nagymamám a családi Bibliába.

Gyerekkoromban gyakran hallottam a három nap, három éjjel tartó vonatozásról, a kemény fagyban menetelésről, a frontról. Papám szanitécként, ápolóként dolgozott. Néha belekezdett történetekbe, amelyeket, talán mert nem akart sokkolni minket, hirtelen félbeszakított. Kisfiúként éreztem, nem hétköznapi esetek... De nagyapa legyintett, mondván, ne beszéljünk róla, hazakerültünk, ez a lényeg.

Az udvarunkban összeütött pihenőpadon papám esténként megpihent, gyakran a szomszéd P. János bácsi is csatlakozott, beszélgettek. Mindig a háború, mindig a front! El-elkaptam egy-egy szót, megmaradt bennem a gyaloglás. Már nem menetelés, hanem menekülés mínusz harminc-negyven fokban, körülöttük Raták, T-34-esek, előttük a jéghideg folyó. Nem volt más útvonal, ha nem úsznak, fogságba esnek. Aki bírta, hazatért, papám és szomszédunk is, de erről többnyire csak maguk között beszéltek. Mindig a kerti padon.

A kíváncsiság hajtott, és egyszer felkerestem egy rendezvényt. Sok újat hallottam, de még több lett a kérdés. Igaz, vesztes oldalon álltunk, de amit odakint a magyar katonák véghez vittek, szememben mégis hősökké magasztalja őket! Katonaként nyilván nem – de emberként! Nem hazájukért, nem az eszmékért – „csupán” saját életükért harcoltak akkor már. A P. János bácsik, a vitéz Kovács Istvánok, nagyapáink, dédapáink.

Az 1943. április 4-i hadseregparancs utolsó bejegyzésében ez áll: „… a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt (…) olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak…”

Sokszor úgy érzem, a török hódoltság korát is jobban ismerjük, annyira keveset beszéltünk korábban a doni áttörésről, a menekülőkről, a fogságba esettekről, a hazatértekről, de ez ma már változni látszik. Igaz, nem forradalmárokként harcoltak ők, végül „csak” az életükért, s az életben maradtak nem kis árat fizettek meghurcoltatásukért. Ezért hősök ők a szememben, tisztelet nekik.

A „Don-kanyar” időben távol van már – térben bizony még messzebb volt…