Szürreális turisztikai attrakció a szentkirályszabadjai szellemváros (képgaléria)

Pedig hazánk egyik legnagyobb szellemvárosa valamikor pompás körülményeket biztosított az ott lakó mintegy hétezer keleti szomszédunknak, akiknek szórakozásáról színház és mozi is gondoskodott, míg a most omladozó építmények helyén vendéglátóhelyek és üzletek sorakoztak.

Mióta a területen ismét a természet az úr, mindent gaz, bokor és fa lep el, a vegetáció maga alá gyűrte az egykoron kialakított parkokat, udvarokat és játszótereket, miként a volt sportpályát is, ám a dzsungelként terjedő vad növényzet az utakat sem kerülte ki. A bozótos utcák mentén elhagyott és veszélyes épületek állnak, sok helyütt már a tetőszerkezet sem biztonságos, ahol mégis az, mint például a paneltömbök negyedik emeletén, ott különféle növények – nem ritkán fák – törnek az ég felé. Másutt már a falak is romokban hevernek, vagy épp omlásnak indultak, kicsivel arrébb beszakadt födém tátong, mivel az enyészet nem kímél semmit. Ám sokáig az ide tévedt „gyűjtők” sem távoztak üres kézzel, amit az oroszok és az ukránok a kivonulásukkor itt hagytak, annak lába kelt. Ajtóknak, ablakoknak, korlátoknak, fűtőtesteknek, burkolatoknak, szanitereknek és különböző vezetékeknek, az így „nyert” fának, fémnek és minden más egyébnek máshol már megvolt a helye. A kitört üvegdarabokra ellenben senki sem volt vevő, az építési anyagok mellett nagy halmokban hever a lábunk előtt. A kifosztott helyiségek megmaradt falain, az épületek lépcsőházaiban már csak idetévedt graffitisek nyomai árulkodnak, akik mindent összefirkáltak a különleges festékrajzaikkal.

A hely régóta magánterület, ott nem lehet csak úgy lófrálni, lapunk fotóriporterének mégis sikerült bejutni a lassan három és fél évtizede lakatlan, már csak szellemvárosként emlegetett hajdani laktanyába. Talán ő sem sejti, hogy ha tizenéves fruskaként erre tévedt volna az akkori Smena vagy Zenit márkájú masinájával, egészen más kép fogadja – és nem egy „halott” város. Mi több, egy olyan hely, ami akkortájt a maga nemében majdhogynem luxuselemeket tartogatott. A zárt katonai területen a hatvanas években egy település jött létre, amit a szovjetek – főként magyar állami beruházás révén – az évek során a kor típusépületeiből alakítottak ki. A kapuban őrbódék és ellenőrzőpontok fogadták az ide érkezőket, a be- és a kilépést is szigorúan kontrollálták. Ide hazánkfia nem léphetett be, míg az ott élők közül csak a magasabb rendfokozatú katonák, tisztek és családtagjaik hagyhatták el a „kaszárnyát”. Ha jobban belegondolunk, valójában nekik sem volt igazán miért, hiszen a katonavárosban mindent megteremtettek számukra, hogy a külvilágtól elzártan is boldogan élhessék a mindennapjaikat. Állítólag a kötelező többéves szolgálatukat itt töltő kiskatonáknak nem is volt annyira csábító például Veszprém, Várpalota vagy épp Székesfehérvár közelsége, hiszen a betonkerítésen belül remek lehetőségek várták őket. A panelházak mellett óvoda, iskola, könyvtár, egészségügyi intézmény, mozi és színház is létesült, de volt állattartó telepük és hozzá feldolgozóüzemük, aztán ilyen-olyan üzletek, éttermek, vendéglátóhelyek, de még postahivatal is. A paneltömbökben a nőtlen katonák laktak, a teraszos házakban pedig a tisztek a családjaikkal. A hajdani hadászati központban állomásozók hovatovább saját szubkultúrát hoztak létre, ám ennek, miként a jelenlétüknek mára kevés nyoma fedezhető fel. 

A repülőtér mellett emelt Kis-Moszkva teljes elnéptelenedése 1990-re, a szovjet államszövetség felbomlására tehető, de a katonák leszerelése már két évvel korábban elkezdődött. A kiköltözés nem ment egyik napról a másikra, a fegyverzetet is feltűnés nélkül kellett hazaszállítani. A mini városállamot 1996-ig őrizték, majd védtelenül állt, nem csoda, hogy minden mozdítható értékétől megfosztották. A legtöbb építménynek csak a váza maradt meg, már a falak sem állnak mindenhol. Az iskola azért még kivehető az épületkomplexumban. A páholyok miatt az emeletén fűrészfogas betonszélű, oszlopos színházépület egy ideje airsoft- és paintballcsaták otthonául szolgál, a falakon látható festéknyomok erről mindennél jobban árulkodnak.

A veszélyes „betonroncsba” már csak engedéllyel lehet belépni, az omladozó épületek miatt azt mindenki saját felelősségére látogathatja. A különös hangulatú „garnizon” minden szegletéből árad egyfajta nyomasztó érzés, egy angol stáb nem véletlenül akart itt néhány éve katasztrófafilmet forgatni. Igen, mintha egy reaktorbaleset történt volna itt, a romok, a törmelékek legalábbis ezt sugallják. A mai képeket látva nehéz is elhinni, hogy a laktanya kicsivel több mint egy emberöltőnyivel pazar körülményeket kínált az itt élők számára.