Fontos az értékeket átörökíteni – vallja Bánhelyi József fotóművész

A fotózás szele igazán harminc évvel ezelőtt egy szakközépiskolai fotószakkörön érintette meg. Néhai Simon László tanár ismertette meg vele a régi filmes korszak technikai hátterét. Beleszippantott a vegyszergőzbe, megkezdte a tanulást, szó szerint szinte csak a sötétben tapogatózva, laboratóriumi körülmények között. Találkozása ezen művészeti ággal „végzetes szerelemnek” bizonyult: idén a bűvös századik kiállítását ünnepelheti.

A kezdeti kíváncsiság, majd a főként autodidakta módon szerzett tudás, tapasztalat idővel beérett. A képeken lassacskán formát öltöttek a gondolatai, mindaz, amit szeretett volna megjeleníteni. Majd új irányként a digitális technikával is megismerkedett. A nagy áttörésre tizenöt évet kellett várnia. Első kiállításának alkalmával átesett a fotótűzkeresztségen: elindult a pályán, rátalált egyéni „hangjára”. Töretlen lelkesedése azóta is tart, munkái átfogó képet mutatnak, melyekkel a kezdeti, ösztönös fotók mellett az egészen tudatos kompozícióit is bátran a világ elé tárja. Egyedi látásmódja természetfotóin is visszaköszön.

– A természetet fényképezni a legnagyobb megnyugvást adja számomra. Ismerni, tisztelni, becsülni kell, és akkor pihentet, kikapcsol, feltölt. Éveken át természetfotósnak skatulyáztak be, mivel a legtöbb kiállításom anyagát természetfotóim adták. Volt olyan nyári nap, hogy a hőségriadó ellenére délelőtt tíz órától fél háromig egy homokfal tetején hasaltam mozdulatlanul, hogy lencsevégre kaphassam az egyik legszínesebb madárfaj példányait, a gyurgyalagokat. A másik véglet is igaz rám: képes vagyok mínusz 18 Celsius-fokban négy-öt órán át ülni a lesen, arra várva, hogy a természet vadjai megmutassák magukat. Egy ilyen terepen a fotós kettesben van a természettel. Egyetlen feladata ott, hogy elfogadjon és befogadjon, ez adja a szépségét az alkotói folyamatnak. Meglátni, elkapni és megörökíteni azt a pillanatot, amivel a természet üzen, úgy, hogy közben láttatni tudjam azt is, amit én gondolok: varázslatos érzés. Ami mellett szintén nem tudok elmenni, az a klasszikus értelemben vett szociofotográfia, amikor az élet nagybetűs pillanatait, csöndjeit vagy hangjait igyekszem megfogni. Ahhoz is az kell, hogy érzékelj, láss, világra nyitott és gyors legyél! Akkor jó szociofotó készül – jegyezte meg Bánhelyi József.

A fotóművész rendkívül fontosnak tartja a hagyományőrzést, múltunk és őseink tiszteletét. A népi folklór gazdag világa az utóbbi tíz évben egyre inkább teret nyert munkáiban. Vallja, sok mindent öröklünk elődeinktől, mind testileg, szellemileg és lelkileg. Az értékeket átörökíteni fontos. Erre remek eszköz a fényképezőgép a fotóművész látásmódjával, tudásával kiegészülve. Az alkotói folyamat megőrzi és megörökíti az embert, egy adott pillanatot, az eseményt, hogy ne merüljön feledésbe. Egy ablakot nyit a múltra, a történelemre, hogy a letűnt időket mementóként őrizze az utókor számára.

– Az apák fiaiknak tudást, sokszor vágyott, de meg nem élt álmokat is igyekeznek átadni, több-kevesebb sikerrel. Az én apám mindig mondogatta: „Néptáncolj, szájharmonikázz, fiam!” Fárasztó unszolásnak éreztem, és csak harminc évvel később, apám halála után értettem meg, hogy nem véletlenül terelt a népművészet ezen irányába. Már több mint tíz éve, hogy új út nyílt meg előttem, kaptam egy pluszt az élettől. Rátaláltam egy emberileg és művészileg értékes közegre, az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesületre, mely művészeti gyűjtőtégelyként egységben tartja a hasonló értékrendű embereket, táncosokat, zenészeket, hagyományőrzőket. A közösség befogadott, tudásom legjavát adom lencsevégre kapott színes, gazdag pillanataik megörökítésével. Atyai örökségem két nagyszerű ember, akiknek példaértékű életmódja inspirálóan hat rám, akiket képi világom jelentős részében igyekszem megmutatni. A munkakapcsolaton kívül őszinte barátság fűz Kovács Norbert „Cimbi” örökös aranysarkantyús néptáncoshoz, koreográfushoz, az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület elnökéhez, valamint Ferenczi György énekes-zenészhez – fejtette ki a fotóművész, aki az önképzés mellett sokat tanult neves fotósoktól is.

Kegyes Attilától és Kiss Józseftől elsajátította, hogyan engedje össze az alkalmazott és az alkotói fotográfiát, és miként haladjon szintről szintre. Képeit a művészetkedvelők láthatták már kültéren, országos központokban, külföldi művészeti szervezeteknél, galériákban, pajtákban és romkocsmákban. Legutóbb különleges családi tárlaton feleségével, Horváth Orsolyával és lányával, Bánhelyi Judit Lénával közösen állított ki az ajkai művelődési központban. Bánhelyi József fényképészet iránti szenvedélye élete párjára komoly hatást gyakorolt. A feleség életében öt évvel ezelőtt új fejezet kezdődött, megvásárolta első komoly fényképezőgépét. Férje remek mesternek bizonyult, átadott több évtizednyi tapasztalatot, szaktudást, hozzásegítve őt ahhoz, hogy néhány év alatt elérje: azt láthassa viszont a képein, amit szeretne, és meg is tudja valósítani úgy, hogy az fotósszemmel is értékelhető legyen.

A házaspár szeret együtt dolgozni, hiszen még ha egy témát is fotóznak, külön pers­pektívából jelenítik meg a végeredményt, eltérő látásmódjuknak köszönhetően. Orsolya másként fordul a fényképezéshez, a finomságra, a részletek kiemelésére van predesztinálva női mivoltából adódóan. Képeit lágyabb, simogatóbb sejtelmességbe öltözteti. Bár abban mindketten egyetértenek: a fotográfia varázslat. Megannyi szemléletet és lehetőséget kínál az élet csodáinak megörökítésére.

– A feleségemnek nagyon megtetszett, hogy a fényképezés számtalan alkalmat ad a fotósnak, hogy olyan szemmel tekintsen a világra, amilyennel eddig még nem, vagy csak nagyon ritkán, esetleg csak megálljon egy kicsit szemlélődni. Készíthet valós, illetve teljesen elvont, szürreális képeket is, játszhat fényekkel, árnyékokkal, színekkel vagy épp fekete-fehérrel, kiemelve mondanivalóját. Orsolya szerint a fénykép varázslat, mely lélektől lélekig hat. Elindult hát a tudatosabb alkotói irányba, rengeteg tanulás, fényképezés és néha még pityergés árán is. Az eredmények hamar megmutatták egyedi és különleges látásmódját – mondta József.

A családi hármas egységre sem kellett sokat várni, Bánhelyi Judit Lénáról hamar kiderült, művészvénával van megáldva. Művészeti iskolában tanul, a grafika vonzza, a fényképezés mellett szintén letette a voksát. Képeire a fiatalos lendület, látásmód, az érdekes megfogalmazás jellemző igazán.

– Legutóbbi közös kiállításunk alkalmával több mint 160 képben tártuk a nyilvánosság elé mindazon alkotásainkat, melyekkel életünk egyszeri és megismételhetetlen lényegi jelentéséről vallunk, portrékkal, a népi folklór és a hagyományőrzés jegyében lencsevégre kapott pillanatokkal, gazdagon feltárt szocioanyagokkal, természetfotókkal, a formák változatos világának megjelenítésével. Hármunk különböző látásmódjáról tanúskodó tárlatunk nagy örömünkre befogadó közönségre talált – jegyezte meg a művész, aki a fotózásra magányos műfajként gondol.

Úgy fogalmazott, amikor többen nézik az alkotásokat, a fotós társakra lel. Olyanokra, akikkel szavak nélkül egyre gondol. A képek elérik céljukat, a nézőkhöz érnek.

A fotók pedig üzennek, elindítva a szótlan beszélgetést, melyet nem lehet szavakba sűríteni. Ebben rejlik a művészet ereje.