Parádés előadás a vászolyi vízi színpadon

Az estet Szugyiczky István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának munkatársa rendezte, Dsida Jenőt, illetve korát a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei, Csutak Réka és Bogdán Zsolt, illetve a Harag György Társulat színművésze, Kovács Éva idézte meg.

Dsida Jenő (1907–1938) erdélyi magyar költő életművére a háború, a trianoni diktátum következményei, és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé.

Az előadáson maga Dsida terítette le a zakóját a nyári napfényben a fűbe, a tó partján, karnyújtásnyira a nézőktől, majd beszélt végtelen közvetlenséggel, alázattal, tisztán csengő kiejtéssel, az érzésekhez és a mondanivalóhoz illő, finom fennköltséggel vegyített eleganciával életről, a magyarságról, szerelemről, betegségről és halálról.

Ezt hallotta-érezte a nagyérdemű Bogdán Zsolt színművész elő­adásában, aki kitűnő kollégáival, Csutak Rékával és Kovács Évával együtt versrészletekkel idézte meg Dsida Jenőt. Bogdán Zsolt egymaga, úgy másfél órányi idézettel ajándékozta meg a közönséget, és akkora átéléssel, őszinteséggel adta elő a verseket, hogy a nézők közül többnek is könnyet csalt a szemébe, majd hosszan gratuláltak a művésznek.

Az est után Bogdán Zsolt érdeklődésünkre elmondta, az előadás követte Dsida életpályáját, így azt is, amikor nyolcadikos korában Kovakő címmel megírta első versét. Elhangzottak részletek arról, amikor elérték az élet nehézségei, és a hullámok tornyosultak, átcsaptak a feje fölött. A színművész azt mondta, fél év alatt tanulta meg a versrészleteket, mert naponta játszik a kolozsvári színházban, amelynek előadásaira is készült.

– Nem a tanulás tartott sokáig, hanem az, amíg megérett bennem mindez! Ameddig odaadtam magam a verseknek, át tudtam érezni azokat. A versekkel bármit is akar mondani az ember, bárhová is szeretné hajlítani azokat, mint egy élő faág, mindig odanőnek, ahol fényt kapnak. Az embernek alázatosnak kell lennie, hagynia kell a verset, hadd menjen, ahová akar, érvelt a művész. Legnagyobb hatással a költő egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus, a Magyar zsoltár volt rá.

– Édesapám korábban mondta, nézd, milyen jó vers! Akkor nem találtam még mondhatónak, mert a szerzőből úgy szakadtak ki a fájdalmas érzelmek, hogy úgy éreztem, azokat nem lehet elmondani. Aztán valahogy megküzdöttem vele, megtaláltam a csendjeit, őszinteségét – vallotta Bogdán Zsolt.