Ferrante kiütéssel győz

Az első kérdés felvetése így tehát egyértelmű, ugyanakkor már-már Twin Peaks-i mélységekbe vezet. Így hangzik: kicsoda valójában Elena Ferrante? Ezt nevezhetjük akár költőinek is, tekintve hogy a helyes választ egyelőre legfeljebb az édesanyja, az ügynöke és a kiadója tudhatja. Közöttük meg oly szépen működik az omerta, a hallgatás törvénye, hogy az érdeklődő százezrek legfeljebb találgatásokba bocsátkozhatnak. A keresztnevéből ítélve nő, és a művei is írónőre engednek következtetni, de ugyanennyi erővel lehet akár egy fejlett animával rendelkező férfi is, és Flaubert is megmondta, hogy Bovaryné én vagyok. És lehet akár egy ez idáig ismeretlen szerző éppúgy, mint egy híres író, filozófus, esszéista, aki éppen levezetett egy kicsit, de képtelen volt annyira lebutítani magát, hogy át ne üssön a sorain a tehetség.

Mert Elena Ferrante (nevezzük így) szépen visszacsempészte a tizenkilencedik századi nagyregények világát, a könyvei letehetetlenek, ahogy ezt mondani szokás ugye, és kimondottan jól ír. Fő műve, a Nápolyi regények magyar fordításban is elérte a negyedik, egyben utolsó vaskos kötetet, az első két részből pedig az HBO készített egy olyan sorozatot (Briliáns barátnőm), hogy szem nem maradt szárazon. Ha valakit esetleg és véletlenül érintetlenül hagyott volna az egész világon átsöprő Ferrante-fever, nézzük gyorsan, miről van itt szó. Két nő hat évtizedes kapcsolatáról a gyerekkortól kezdődően, Olaszországról és benne Nápolyról. A dél misztikumáról, a szenvedélyről, a nőiségről a férfiak világában, mélyen és belülről, valamint a szavak erejéről „kívülről”. Érzékenység és tartás sugárzik ebből a néhol valóban lenyűgöző prózából, csakúgy, mint hőseiből, Lilából és Elenából. Arányérzék, az van még. Ferrante úgy beszippant, hogy szinte ott vagyunk, ugyanakkor teret ad és enged a fantáziánknak, tehát majdnem mindent megad, ami miatt olvasni jobb, mint gombokat nyomogatni.

És valljuk be, ellenállhatatlan. „Áldozatainak” száma egyre növekszik, minden zsigeri ellenállást megtör és lefegyverez. Amennyiben egy kissé még zavarban lévő, ám némi átszellemült mosolyt is produkáló, tudós külsejű embert látunk a buszon egy könyvbe mélyedve, szinte biztos, hogy Elena Ferrantét olvas. Aki a legnehezebb műfajt választotta, szórakoztatva gondolkodtat, és végül kiütéssel győz. Illetve nem is ő, hanem a regényei. Ezért a titkolózás, az inkognitó. Mert ez a szabadság záloga, a megfelelés elutasítása. Egy alkalommal így nyilatkozott a Paris Review-nak: „most is szívesen kiállok az önreklámozás ellen, amelyet a média megszállottan gerjeszt. Az önreklámozás igénye a művet kisebbíti, műfajtól függetlenül, és szinte mindent áthat. A média képtelen az irodalmi műveket anélkül értelmezni, hogy piedesztálra ne emelné az író-hőst. Pedig az irodalmi alkotások gyökere minden esetben a kollektív intelligencia, a hagyomány és a sokféle alkotói attitűd. Amikor mereven ragaszkodunk a művek mögött rejtőző főhős alakjához, semmibe vesszük ezt a kollektív intelligenciát – szerintem tévesen. A személyes énre persze szükség van, de én nem a személyes énről beszélek, hanem az íróról fabrikált képről.”

Ferrante szembemegy a világgal, akárcsak mindannyiunk briliáns barátnője, Lila. Ha akarná, le sem kellene szállnia a vörös szőnyegről, de rá sem lép. Ügyes marketingfogás, mondhatnánk. De valami egészen másnak tűnik.