Hetvenkilenc éves korában elhunyt Kő Pál szobrászművész, tanár

A szobrászművész, egyetemi tanár Perespusztán született 1941. június 2-án. Eredeti neve Pataki Lajos, majd Maczky Levente Lajos. A Kő Pál nevet 1961-ben vette fel. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, mestere Somogyi József volt. 1955-ben a jászszent­andrási katolikus templomba stációképeket készített. 1963 óta volt kiállító művész. 1978 óta tanított a Képzőművészeti Főiskolán (2000 óta Magyar Képzőművészeti Egyetem), 1991-től egyetemi tanár volt, majd 1992–1996 között rektorhelyettes. 2009 óta volt az egyetem professor emeritusa. „Legteljesebbnek szobrász-tanári munkámat érzem” – írta 2007-ben.

„A növendékeimnek és gyermekeimnek sem tudok egyebet mondani, mint amit nekem tanítottak a szüleim, akik a tízparancsolat szellemében neveltek, mert én Isten kegyelméből római katolikus keresztény vallást gyakorlok, és épp elég ezt betartani” – vallotta Kő Pál. A szobrászművész Magyarországon a 80-as évektől tudatosan kereste azokat a feladatokat, amelyekben újraállíthatta az országvigyázó képmásokat. Szondi György drégelypalánki kőszarkofágja – fekvő páncélosvitéz-portréval a tetején – XVI–XVII. századi magyar síremlékeket idéz, a jórészt eltűnt középkori magyar szobrászat szellemében faragta meg a vatikáni magyar kápolnában a három, Magyarországon is működő szent kőreliefjét.

Királyszobrai közül kiemelkedik Károly Róbert gyöngyösi oszlopszobra s III. Béla közöttünk járó, méltóságos bronzalakja Baján. Egyik legismertebb műve az I. kerületi Szent György téren található kolduskapu. Míves kisplasztikákkal indult szobrászatának az a gazdag vonulata, amelynek legfőbb jellemzője egyfajta ízes, érzékeny, néha groteszkbe hajló kézműves szürrealizmus. Figurái a falusi gyerekkorból hozott különös meséit idézik. Már korai szobrain jókedvű, pop-artos ötletek csillantak meg: Krisztus-arcú hársfa Utcaseprőjére piros csíkos mellényt festett, diófa Kossuthját sujtásos filcmentébe öltöztette, tollas posztókalappal szépen faragott fején, így lett belőle kicsit groteszk, népmesebeli „Kossuth apánk”. A hősi Lenin-szobrok idején vállába húzott fejű Lenint faragott, festett fakabátban.

Néha úgy faragott, mint egy középkori oltárfaragó, néha úgy, mint egy hajdani pásztor­ember, s néha felhasznált egy-egy gesztust a 20. századi izmusokból. Sajátos, kézműves szürrealizmusát 1976-ban átemelte első nagyobb köztéri munkájába: a Mohácsi Történelmi Emlékhely hatalmas, festett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjeleibe. A szürrealisztikus munkák folytatása 1977-ben az Ady-pályázat Magyar Messiása: a sárgaréz rácsba beletört gyöngyös tollú csodamadár, a budapesti Fórum Hotelben Krúdy sosem volt álom-Budapestjének hatalmas, színes fa domborműve és a bécsi Bankház kétméteres kakastáltoson lovagló tündérfiúja.

Munkásságát élete során számos díjjal jutalmazták: Munkácsy- és Kossuth-díjat kapott, a Magyar Örökség díjazottja, a Nemzet Művésze cím kitüntetettje, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt.

Alkotás és szenvedély

Holnap lesz 79 éves az én pünkösdi Édesapám, mesterem, barátom, Kő Pál! Próbálom, mostanában képzeletben, újra végigjárni az ő jádekő palotáját, felidézni a kincsekkel borított, napfényes folyosókat, az égig érő báltermeket, ahol mindig zene szól, ének és citera. Milyen sokat vittél itt körbe, a nyakadban, Apácska! Mutattad, hogy kell élni, mekkora szerelemmel, mennyi szenvedéllyel, lobogással! És szeretni tanítottál, miként lehet elfogadni és magadhoz ölelni a világ sokféleségét, egy gorombaságot hogyan kell megszelídíteni, hogyan lehet az emberi szomorúságot megnevettetni, belekeverni a keserűbe az édeset. Mutattad, miként lehet örülni a füstölt sonka ízének, hogyan kell énekelni, mulatozni, és közben lankadatlanul dolgozni. Életemben talán nincs is olyan pont, amit nem neked köszönhetek, talán én is te vagyok! Köszönöm neked, áldott nagy tölgyfa, hogy felneveltél, perzselő naptól, ártó viharoktól megóvtál, mégsem takartad el soha előlem a napot! A Jóisten

nagyon soká éltessen, gyógyítson, oltalmazzon, édesapám! Kő Boldizsár

Neki jutott a bojtár szerencséje

Szemem különös fehérségre téved. Mintha egy világító felhőalak töltené be a kékséget a Gellért-hegy fái és sziklái között. S ahogy a szomszédságból naponta arra járok, megszokom, helyet foglal bennem is, már nem felhőjelenés, hanem lovas szobor. Szent István mása, még nem szentként, nem is királyként áll lova mellett az ifjú, a koronás fejedelem. Úgy érzem, mintha előtte lenne minden, ami megtörtént, az államalapítás, a kereszténység fölvétele. Békességgel közelít s fogad. Hátáról leszállt gazdájára néz vissza a ló, a nyaka fölé ível, szelíd emberszemében ragaszkodó mosoly, angyali szépség. Mennyei légiesség sugárzik az ifjúra, míg törzse, akár a bástya óvja, védi, mint a nehéz föld. Takarója egészen befedi, rétek vadvirágaival teleszirmozza, nyerge is a teremtés idejéből való, ha a nyeregkápa marokba fogható ragadozó madárfej. S a kettős alakzat a glóbusz részeként maga is gömbszerűvé törekszik. Egyetemesen személyes, kezében templom-ajándék. Tekintetében Magyarország történelmének legfontosabb pillantása réved ránk, de a történelem már legendába, népmesébe szépül. Van abban valami gyermeki, amint a karácsonyi betlehemmel, Isten házacskájával érkezik a legkisebb királyfi. Mintha teljes valóságával a földön állna, de lábfeje lecsüng a talpazat peremén, egyszerre föntibb a mi világunknál, ugyanakkor mégis ­csak közöttünk való. A hegyből kialakított tér másik felén nyílik a sziklakápolna, melyet egy sötét rendszer évtizedekre befalazott. Még a legenda kisbojtárja sem fedezhette föl elkóborolt bárányát keresve azt a különös társaságot, az alvó száz lovas katonát s a hatalmas kőasztalt szakállával beterítő Szent István királyt, hogy fölébressze őket megvédeni a visszatérő pogányságtól. Kő Pál szobrászművésznek jutott a bojtár szerencséje, ő ébresztette föl az alvó királyt, s fiatallá változtatva jelenítette közénk. Ezentúl, akik közelébe kerülünk, mi is tagjai leszünk a szobornak, élő résztvevők, akár a reggeliző otthontalanok, a hátizsákos diák, a szerelmespár, még az a kutyasétáltató férfi is. Megváltódunk valamiképpen a szelíd, fehér sugárzásban. Ágh István

A befogadó hazafi

Plebejus demokrata, a nemzeti szabadelvű gondolkodás, a másként gondolkodás bajnoka. Nyitott szellemű, befogadó hazafi volt. Most, 2020-ban különösen aktuális, meghatározó gondolatait idézni. Antall József Balatonfüredi történelemkönyv című emlékműve kapcsán mondta: „Antall József képes volt egyetlen mondatban egyesíteni a Trianon által szétkaszabolt országtesteket és a szórványmagyarságot.” Az emlékművet közadakozásból állították fel 2003 májusában. Meghatározóan fontos Veszprémhez kötődő munkája az 1988-ban készült Géza fejedelem és István király című kő dombormű a vár végében, a Nagy szeminárium falán, a Szent György-kápolna udvarában. 1990-ben készítette el Vetési Albert veszprémi püspök nagy méretű szobrát, amelyet a Vetési-gimnázium aulájában állítottak fel. 1994-ben Auer Lipót veszprémi születésű világhírű hegedűművész és zeneszerző domborművét Veszprémben a Rákóczi utcában avatták fel.

Az 1970-es évek második felében a megyei művelődési központban, majd 1982-ben a Veszprémi Vár Galériában volt kamarakiállítása Holényi Zsuzsa, Fenyvesi Ferenc, Szokoly Tamás szervezésében. Retrospektív életmű-kiállítását 1996-ban Veszprémben a Művészetek Háza Csikász Galériájában Szendi József nyugalmazott veszprémi érsek nyitotta meg. 2001-ben a Tihanyi Bencés Apátság galériájában Gyurkovics Tibor író ajánlotta a 60 éves művészt köszöntő gyűjteményes tárlatot. 2004-ben a Balatonfüredi Árkád Hotel Piros Szalonjában Zalán Tibor költő, író nyitotta meg Régi és Új Művek című tárlatát. A rendszerváltás előtt, 1989-ben az első civil művészegyesületek egyike, a Veszprémi Művész Céh alapító tagja, kollektív kiállításainak állandó résztvevője.

Az a hely, amelyet ő elfoglal a mai magyar művészetben, kultúrában, egészen különleges „pozíció”. Életműve a feltétlen emberszeretetet és valami különös, utánozhatatlan derűt sugároz, olyan boldogság, amely egyszerre fakaszt mosolyt s csal elő néha még könnyeket is; de hát a mosoly és a könny egy tőről fakadó dolog – azaz a legőszintébb érzelmek. Embersége és magyarsága, múltban gyökerező „mo­dern­sége” nagy értékünk! Rössler N. Károly